2002-es kritikák

44.  Páll Zita: Arcok — versben és monográfiában (!)
In: A DUNÁNÁL, 2002 június, ill. Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához, Erdélyi Híradó — Fiatal írók Szövetsége, Kolozsvár—Bp., 2003

45.  Páll Zita: Transzközép — irányzatosság és/vagy pozíciókeresés?
In: Határon. (Szerk. Ármeán Otília — Odorics Ferenc.) Pompeji, Kolozsvár — Szeged, 2002. pp. 287-324.

46.  Benyovszky Krisztián: Jegyzetek a fikció margójára
In: ÚJ SZÓ, 2002. 5. 30

47.  Benyovszky Krisztián: A vers mint alma és szappan>
In: KORTÁRS, 2002/6

48.  Fried István: „Érted a lírám akármit átlép”
In: ÚJ FORRÁS, 2002/9 26

 

 

Páll Zita: Arcok — versben és monográfiában (!)

 [Anna egy pesti bárban; Bizalmas jelentés egy életműről]

In: A DUNÁNÁL, 2002 június, ill. Milyen fej varródhat az ex-macska nyakához, Erdélyi Híradó — Fiatal írók Szövetsége, Kolozsvár—Bp., 2003

 Két, nagyban eltérő jellegű kötetről szólok az alábbiakban, melyeknek közös nevezője tehetséges fiatal szerzőjük, a nemrégiben József Attila-díjjal is elismert Orbán János Dénes. Mivel OJD „alapfoglalkozását” tekintve költő, így előbb frissen megjelent gyűjteményes verskötetét méltatom, majd Méhes Györgyről írott monográfiáját.

 

A „poszt-freudi szexmajomtól” a József Attila-díjig

Harsány, groteszk, játékos, populár, obszcén, fenséges, mély, magas. Vers, prózavers, sőt egy novella. Orbán János Dénes gyűjteményes verskötete. A Magyar Könyvklub kiadásában (2002), Anna egy pesti bárban címmel. Eseményszámba megy e kötet megjelenése, úgy az olvasó, mint a szerző szempontjából, ugyanakkor megjelenésének itt és most-ja több paradoxonra is felhívja a figyelmet.

Orbán János Dénesnek ez immár az ötödik verskötete, mely az első háromnak (Hümériáda, A találkozás elkerülhetetlen, Hivatalnok-líra) az anyagát tartalmazza (a negyedik verskötet ugyancsak gyűjteményes volt), valamint, kettős ráadásként, egy olyan verset, mely itt jelenik meg kötetben először (Extró: Nem párnák közt), és a Vajda Albert csütörtököt mond c. novellát (ez korábban a szerző prózakötetében jelent meg, itt most „utószó helyett” áll).

OJD nem kis elismerésre tett szert — elsősorban költészetével, de prózájával is — kritikai/szakmai berkekben, bizonyíték erre úgy a köteteiről megjelent jelentős mennyiségű méltató írás, mint az általa elnyert rangos irodalmi kitüntetések és ösztöndíjak sora (Sziveri-díj, Faludy-díj, Petőfi-díj, Tivoli-díj, idén József Attila-díj, emellett Móricz- és Herder ösztöndíj). A paradoxon itt az, hogy verskötetei a szakmai elismerés ellenére ezidáig nem jutottak el a verskedvelő nagyközönséghez: a kolozsvári Erdélyi Híradónál jelentek meg, és terjesztésük nem volt olvasóbarátnak nevezhető (OJD prózakötete viszont először a Jelenkor Kiadónál jelent meg!).

Az, hogy a legutolsó, gyűjteményes OJD-verskötet a Magyar Könyvklubnál jelent meg, végre hozzáférést biztosít a tágabb olvasóközönség számára is az ezredforduló egyik legmarkánsabb, a szakma által már elismert fiatal magyar költőjének műveihez, és ez egyben OJD számára transzközép programjának megvalósulását jelentheti. A transzközép az a fogalom, melyet 1993-ban „dobott piacra” Sántha Attila a kolozsvári Echinox hasábjain A transzközép irodalom c. esszéjében, és amellyel kb. 1997-ig jellemezte közvetlen (igenlés) vagy közvetett (elhatárolódás) módon önmagát az az akkoriban induló — akkor még az Előretolt Helyőrség c. irodalmi folyóirat köré tömörülő — fiatal erdélyi költő-generáció (Sántha Attila, Orbán János Dénes, Fekete Vince, László Noémi, majd Farkas Wellmann Endre, Lövétei Lázár László), mely teoretikus esszék által is mihamarabb elfogadtatni, legitimálni igyekezett új, addig szokatlan hangütéseit. A transzközép mibenlétét, kánonját és programját megfogalmazó egyik esszéjében OJD így ír arról, hogy miként látja jónak költészetet/irodalmat művelni: „Az Olvasót szolgáló irodalomnak (...) egyesítenie kell a tömeg- és a »magasŤ irodalom erényeit. Egyszerre kell mélynek és fogyaszthatónak lennie (...) Olyan műveket kell írni a még meglévők mellé, melyeket az Olvasó gyönyörködve és sikongatva olvas, és szájról szájra terjednek, és kivágják őket az újságokból és kilopják a könytárakból (...); verseket, melyeket szívesen idéznek minduntalan, és boldogan susogják a kedves fülébe. A mű, melyet csupán az akadémikus istenít, bármilyen jó is, annyit ér (...) mint a tenger fenekén heverő kincs, melyet soha senki nem fog felszínre hozni.” (Előretolt Helyőrség, 1996/1-2). Ezek után paradoxonként hat az is, hogy az első verskötete megjelenése óta eltelt hét év során éppen az „akadémikus” ismerte el és díjazta OJD verseit, noha pontosan a „populáris” hangütés, a triviálisnak, obszcénnek is minősített, alulretorizált nyelvezet és képvilág volt az, mely által felhívta önmagára a figyelmet ez a költészet. [Egyik első kritikusa 1996-ban még „poszt-freudi szexmajomnak” nevezi OJD-t, összetévesztve a szerzőt azzal a versalannyal, aki helyenként így beszél: „föl s alá rángatom a / bőrt az emlékezés vesszején hogy újra / édes sebként égjen bennem egy kicsit / anyám és minden nő akit valaha gyúrtam / gyömöszöltem” (30), vagy így: „Már szappanos kötéllel nyakamban / készültem utolsó élvezésre / — ki volt az, aki körbenyalt, / és visszahúzott az létezésbe?” (37), illetve így: „A vágyam burjánzik vakon. / A lepedőn körül az emlék virága.” (48).] Ebben a kontextusban tesz szert nagy jelentőségre és válik eseménnyé az Anna egy pesti bárban megjelenése úgy az Olvasó, mint a szerző számára.

Szóban forgó kötet borítója (mely Szentes Zágon Intim c. festményének felhasználásával készült) akár OJD költészetének metaforája is lehetne: kiabáló, vidám, erős színek jellemzik (piros és sárga), melyek ironikusan keretbe foglalnak egy komor színekkel festett torz, groteszk női arcot. A versek merész, gátlástalan, erős nyelvezete ugyanígy válik ironikusként is olvasható keretévé súlyosabb érzéseknek, élményeknek — sajátos/OJD-módon valósítva meg a „tömeg- és a »magasŤ irodalom erényeinek egyesítését”. A borító és a cím együtt mindezeken túl erősen asszociálja egy/a regény képzetét (talán mert az Édes Annát idézi), és a kötet anyaga lehetővé is teszi, megengedi annak úgy különálló versekké, versciklusokká, mint rendhagyó — laza novellafüzér-szerkezetű — regénnyé való olvasását. Sőt, legalább három regénnyé olvasható ez a verskötet. Az egyik regény önmaga — ill. OJD költészete — izgalmas fejlődésregénye lenne, a kezdeti — de már provokatív és magabiztos — verspróbálkozásoktól az ezekhez képest „érett” verseken át a prózáig. De lehetne a versbéli beszélőnek arcot adó, annak változását, alakulását, fiktív életútja mozzanatait rögzítő önéletrajzi regényként is érteni. További lehetőség a kötetnek egy nem szoros szerkezetű, több szálon futó, ugyancsak érdekfeszítő kalandregényként való olvasása, mely továbbírja Rejtő Jenőt, szól a város hordozta csodákról, de főként a szerelmek természetéről, pormacskákról, sok-sok nőről, bálnatestű asszonyokról, Annákról és Brigittekről.

Akárhogyan ill. akármivé is olvassuk OJD gyűjteményes verskötetét, a patetikus, méltóságteljes magyar vershagyományoknak gyakran fityiszt mutató, hetyke, magamutogató mivoltában leköti figyelmünket, mindvégig olvasmányos és izgalmas marad, amint követekezetesen távol tartja magát az elvont és köldöknéző filozofálástól. OJD nem tagadja meg a hagyományokat, a nagy költő-elődöket, verseiben számtalan intertextusra bukkanunk — a mód rendhagyó, ahogyan kezeli a már meglévő szöveguniverzumot, felesel vele, ironizál, továbbírja, átírja, szétírja: „Díványon fekszem, sziszegek. / Fölöttem Judit, másfél mázsa, / lassan gőzölög.” (20); „Nem tudom már, milyen volt szőkesége. / Azóta többször festette át haját” (181); „Verecke híres útján zöld trabanttal, / alig ötvennel kavarom a port” (193). Ahhoz az — érthető vagy érthetetlen okokból — kevésbé „mediatizált”, noha magyar nyelvterületen is ugyancsak nagymúltú vershagyományhoz csatlakozik ez a költészet, melynek íve tájainkon Janus Pannonius pajzán epigrammáitól Csokonain keresztül Petri Györgyig és Faludy György erotikus költeményeiig lenne megrajzolható. Biztató azonban, hogy a kritikában lassan beindulni látszik az OJD költészetét is meghatározó regiszterkeverő, gyakran alulretorizált, az argótól sem idegenkedő nyelvezet, tehát egy másfajta, közvetlenebb, kevésbé mesterkélt és méltóságteljes, egyszóval felszabadult magyar versnyelv legitimálása. A sor most a nem hivatásból olvasón van!

 

A piramis titkai

Ami nem utópia: A befejezett írói-költői életművek mintha mumifikálódnának, mumifikálja őket az akadémikus kanonizáció, avagy az abból való kimaradásuk. Szerencsés esetben az eltemetett-elfeledett mű-kincsek feltárása adott idő után mégis megtörténik, szerzőjük, mesterük rehabilitálódik, és posztumusz ugyan, de elfoglalhatja megérdemelt helyét az irodalmi panteonban.

Megtörténik azonban, hogy a feledés állott levegőjű, de jól konzerváló piramisa még befejezetlen, történő életművet zár magába. Ilyenkor a szerencsés eset természetesen az, amikor az éppen arra járó műértő-értelmező e piramis környékére tévedvén gyanút fog, fülét a piramishoz szorítja, meghallja a történés hangjait, és erejét nem kímélve, a figyelmeztetésekkel nem törődve, nekilát feltárni annak elfeledett értékeit. S hogy ez a szerencsés eset nemcsak utópikus elképzelés, bizonyítja Orbán János Dénes Bizalmas jelentés egy életműről című Méhes György-monográfiája (Erdélyi Híradó. Kolozsvár, 2001).

Fal- és úttörő munkára vállalkozott Orbán János Dénes, amikor, felfülelvén a még történő, de már elfeledett Méhes György-i életmű neszeire, felszínre hozta, újra a közfigyelem látóhatárába, a kortárs magyar irodalom kontextusába helyezte az egykor ünnepelt, még élő (és most egy, a családjáról szóló regényen dolgozó), 85 éves író és drámaíró műveit.

Mesevilág: Monográfiájában OJD komótosan, módszeresen tárja fel a feledés ezen piramisa alatt találtakat, hozza felszínre, tisztítja meg az idő lerakódásai miatt eltitkosodott tényeket. „Az ötvenes évekig színikritikusként és publicistaként számon tartott Méhes Györgyöt méltán nevezhetjük a második világháború utáni erdélyi gyermekirodalom atyjának, mutatis mutandis Benedek Elekének.” (7. old.) Méhes György gyermek- és ifjúsági irodalmi műveinek számbavételével, az ilyen típusú irodalomban betöltött szerepük feltárásával kezdi OJD az elfeledett szerző rehabilitálását. Véleménye szerint Bajor Andorral és Fodor Sándorral alkot mesélő triászt Méhes, aki olyan feledhetetlen meséskönyvek és meseregények szerzője, mint a Gyöngyharmat Palkó (1954), a Szikra Ferkó (1955) vagy a Világhíres Miklós (1957). A monográfia oly módon eleveníti fel és elemezgeti az általa meghatározónk tartott Méhes-meséket, meseregényeket, mesenovellákat, magyar történelmi tárgyú meséket, hogy az olvasónak óhatatlanul kedve támad (újra) elővenni őket, és elmerülni csodás varázsvilágukban, múltidéző-teremtő aurájukban.

Az utópisztikus regény: Méhes ifjúsági regényeiről szólva monográfusa úgy véli, „csak a Győzelmes Gábriel című álmeseregény lép túl a szórakoztatás szintjén” (30. old.), ez az 1966-os mű-kincs azonban annyira izgalmasnak tűnik felfedezője számára, hogy külön fejezetben foglalkozik vele. „Utópisztikus-ezoterikus-mágikus idealista-mesés kalandregény”-ként (34. old.) határozódik meg a Győzelmes Gábriel műfaja, ezt az összetett meghatározást igyekszik igazolni a művet körbejáró, elolvasásához idézetekkel is kedvet kerekítő értelmezés. A szépirodalomban ugyanúgy, mint a tudományos-fantasztikus irodalomban visszatérő toposz az utópia, a pozitív vagy negatív értelemben utópisztikus társadalom-ábrázolás. Diktatúrák idején legfeltűnőbb az irodalomnak a (szellemi) ellenállásban betöltött szerepe, olyan értelemben is, hogy az irodalmi műben teremtődő sajátos világ terepet nyújthat az igazságosság-igény, egy jobb, szebb világ iránti igény képzeletbeli kiélésének. Méhes 1966-os, ifjúsági kalandregénynek álcázott műve több értelemben mondható utópisztikusnak, de elsősorban amiatt, hogy hősei hisznek egy általuk tökéletesnek tartott, az emberi értékek elismerésén, az emberi erényeken alapuló világrend (pozitív utópia) megteremtésének lehetségességében, és tesznek is ennek érdekében. A hétszázhetvenhét fős (ezotéria!) Szikla Népe (avagy Láthatatlanok) Gábriel vezetésével a kor technikáját meghaladó felszereltségű központot építenek, amelynek segítségével aztán eltörlik azt a negatív utópiaként értelmezhető, maximális személyi kultuszra épülő diktatúrát, mely Parázsia metropolisát mintha az orwelli államhoz tenné hasonlatossá. A regény ravasz módon nyitva hagyja a tökéletes társadalom szinonimájaként értett Szabad Emberek Városa megvalósíthatóságának kérdését, amikor a győzelem euforikus hangulatában hagyja magukra hőseit — és olvasóit is. OJD a méhesi meseszövésnek több olyan fordulatára mutat rá, amelyek indokolttá teszik a Győzelmes Gábriel utópiaként való olvasását, ill. párhuzamba állítását George Orwell 1984-ével és Állatfarmjával (melyek Méheshez csak több mint egy évtizeddel „kalandregénye” megjelenése után jutottak el!).

A monográfus, tudatában lévén annak, hogy az általa nyújtott szövegértelmezés célját tökéletesen betölti (felhívja a figyelmet az elfeledett műre), nem foglalkozik a regény más lehetséges olvasataival. Egy alaposabb, mélyrehatóbb újra-el-olvasás már a szakma feladataként tételeződik. A Győzelmes Gábriel egy másik olvasata az lehetne, amely a címet a szöveg neveként értelmezi. Ebben az esetben a Gábriel-szöveg önnön történetét, ill. önnön fogadtatásának történetét írja le, az irodalom feledés-piramisába való befalaztatástól a túlélésen keresztül az újrafelfedezés jelentette győzelemig. Ilyen értelemben a regény története leképezni látszik azt az általa némiképp utópikusnak tételezett történetet, amely az értékek újrafelfedezéséről, elismeréséről szól.

Áltörténelmi drámák: Orbán János Dénes monográfiája további két fejezetében Méhes György vígjátékait és drámáit tisztogatja meg a feledés porától. A peleskei nótáriust (1973) tartja Méhes legkiemelkedőbb, a Liliomfi mellé állítható vígjátékának, véleménye szerint a szerző „igazi drámaírói tudása azonban a négy nagy lélegzetvételű áltörténelmi parabolában mutatkozik meg” (60. old): Barbár komédia (1967), Noé bárkája (1969), Jerikó (1983), Bizánci capriccio (1989). A háború és a sovinizmus abszurditásáról, a hatalom természetrajzáról szóló esettanulmányokként olvasódnak a ezek a drámák a monográfus által, aki gyengéikre, kidolgozatlan helyeikre is rámutat.

Fiatalember és dámák: A leginkább drámaíróként és ifjúsági íróként számontartott Méhes öt felnőtt-regényét OJD két fejezetben mutatja be. Először a Bizalmas jelentés egy fiatalemberről című, 1982-es, önéletrajzi ihletésű regénnyel foglalkozik behatóan, melyet a hangvétel, az írói megközelítés és annak eszközei szintjén Faludy György Pokolbeli víg napjaim és Pokolbeli napjaim után című autobiográfiai regényeivel rokonít. Méhes három „női” regénye, az Orsolya (1977), az Emmi és a Gina (1986) is kiemelődik és megtisztítódik. A monográfus méltatja az általa vizsgált művek történetszövési, jellemábrázolási technikáit, véleménye szerint „a legkülönlegesebb kérdéseket azonban az Orsolya narrátori technikája veti föl” (91. old.), az „Emmit mindenképpen filmként kell elképzelnünk” (95. old.), a Gina pedig az Orsolyához hasonlítható, mivel, akárcsak az Orsolya esetében, a történet rendhagyó módon nem annyira a címadó alak körül forog. Méhes legutóbbi regényét, a Kolozsvári milliomosokat (1997) OJD remekműnek, kulcsregénynek tartja, és külön fejezetet szán neki.

Ami még van, és nem kevés: Méhes György publicisztikai írásai sem lapulhatnak tovább, a kutató tekintet újra felfedezi őket. OJD életrajzi műve foglalkozik a Méhes-recepcióval is, a monográfiai részt Tibori Szabó Zoltánnak Méhessel 1997-ben készített interjúja zárja. A kötet tartalmaz még egy képmellékletet, valamint az életmű teljességre törekvő bibliográfiáját, melyet Kuszálik Péter állított össze nagy gondossággal.

Egy a vége: Gyengéi bőven vannak az Orbán János Dénes által jegyzett Méhes-monográfiának, ennek ellenére azonban olyan izgalmas felfedező-olvasónaplóként működik, amely beindíthatja Méhes György írásainak újraolvasási folyamatát, akár gyerekirodalmunk, akár dráma- vagy felnőttregény-irodalmunk kontextusában.

 

Páll Zita:
Transzközép — irányzatosság és/vagy pozíciókeresés?

 (részletek)

In: Határon. (Szerk. Ármeán Otília — Odorics Ferenc.) Pompeji, Kolozsvár — Szeged, 2002. pp. 287-324.

Dolgozatom első felében a transzközép jelenséggel, és az ezzel szoros kapcsolatban levő, az erdélyi magyar irodalomban 1993-ban kezdődő (ön)kanonizációs folyamattal foglakozom, míg a második rész néhány 1993 után induló, általam az adott kontextusban (úgy a dolgozat, mint az erdélyi magyar irodalom kontextusában) reprezentatívnak ítélt fiatal erdélyi költő műveire reflektál.

 

I. Dinamika

A „transzközép irodalom” története a kolozsvári Echinox 1993/6. számával kezdődött, amelyben először jelent meg Sántha Attilának A transzközép irodalom című esszéje, „kiáltványa” (a továbbiakban TI). A kritikusok rögtön felkapták a fejüket, s ezáltal a „transzközepek”[1] majdhogynem azonnal bekerültek az erdélyi magyar irodalmi köztudatba. Rendhagyónak nevezhető e csoport indulása: nem sok első kötetes mondhatja el magáról, hogy egy ilyen — akár önkanonizációs próbálkozásként is értelmezhető — gesztus következtében a kritika egyenesen követelte a kötetek megjelenését („Lássuk a műveket.”[2]), mint a megfogalmazott elméleti föltevések illusztrációját/demonstrációját.

„[A] transzközép nem irányzat. A transzközép egy századok óta létező, időnként fölerősödő életérzés, és ennek leképezése a transzközép irodalom. A transzközép elmélet pedig az irodalomnak egy más értékrendszer alapján történő felfogása” — próbálja megértetni a transzközép ideológiáját évekkel a első megjelenése után annak másik teoretikusa, Orbán János Dénes[3]. Eme „késői” magyarázkodás oka az volt, hogy bár a TI-t nem szabotálta az erdélyi kritika elhallgatással, sőt, vita alakult ki körülötte, a kritikusok részéről tapasztalható értetlenkedés/méltatlankodás mértéke szükségessé tette egy ilyen pontosító, „tudományosabb” esszé megjelenését a transzközép lényegéről.

Sántha Attila beszélője egyfajta mágikus aktus végrehajtójaként tünteti föl magát, aki — akár Ádám a Bibliában — nevet ad a létezőnek, miközben mégiscsak ő maga hozza létre a megnevezett deszignátumát is, mely fikcionális ugyan, de ez elmondható bármely kánon corpusáról[4]. Kiáltványának címe kanonizációs gesztusként is fölfogható, amennyiben az irodalmi hagyományra való szelektív emlékezési módnak új-/másfajta típusát jelöli ki, olyan jelzőt használván az irodalommal kapcsolatban, mely eladdig nem létezett: transzközép. A szószerkezet előtagja azonnal előhívja a transzszilván, transzcendens kifejezéseket azok konnotációival, a TI elolvasása után azonban világossá válik, hogy a transzközép (ideológia) elhatárolódik bármifajta regionalitástól, ugyanakkor új kánont teremtő módon viszonyul a hagyományhoz. Nem fordul szembe azzal, nem tagadja azt, hanem az aktuális paradigmák nyomását megelégelve más szelekciós kritériumok kialakítását sürgeti a kanonizációs folyamatban. Valamiképpen „antiposztmodernnek” tartja magát, a fogalomnak a modernre is kitágított értelmében: „Az antiposztmodern egyaránt modern- és posztmodern-ellenes, a posztmodernséget a modernitás záróakkordjaként értelmezi [...] Az irodalmi antiposztmodern egyidőben veti el a Nagy Történetet, illetve a Nagy Történet Hiányának mítoszait [...] Voltaképpen az emberi lényeg európai leszűkítése ellen lázad, mely a modernitás kétezer éve után szinte szükségszerűen torkollott a modernizmus és a posztmodernizmus szörnyképződményeibe. Lázad, és nem fogadja el, hogy tovább folytassa az árnyékbokszolást egy leszűkített világértelmezés alapjáról.” (TI). A transzközép átírni akarja a hagyományt, saját szempontjai szerint, miután NEM-et (= antiposztmodern) mond: „visszatér a létezésbe a transzközép irodalom. A transzközép irodalom nem új irodalmi irányzat (hisz maga az »irodalmi irányzatŤ fogalma is kitörölhetetlenül kötődik a modernizmushoz), hanem az ember, a világ és a létezés egy másfajta, teljesebb megközelítésén alapuló világszemlélet talaján álló művészet. A transzközép nem valami újnak a megnevezése, hanem egy máris létezőnek az emberi dimenzióba való belépése és tudatosulása azáltal, hogy nevet adunk neki. Előbb volt (és mindig volt) transzközép irodalom, mint megneveztük, de most szólal meg emberi nyelven.” Ez az attitűd a magyar irodalom történetében talán az avantgárd irányzatok jelentkezésében talál előképre. Kassákék szintén „hűtlenek lettek a szolgálattevő költészet eszményéhez, és az öncélú kísérletezgetés vasbetontornyába zárták magukat”[5], csakhogy míg az avantgárdok alapvetően technikai újításokkal próbálkoztak, addig a transzközepek, megtartván a klasszikus formákat, a magyar vers hagyományos „szakrális” nyelvezetével szemben igyekeznek újat/mást produkálni — amint azt a művek vizsgálatakor látni fogjuk.

Nem áll szándékomban a TI mélyreható értelmezésének végrehajtása. Alapvető ellentmondásokat vélek felfedezni a transzközép két teoretikusának diskurzusában („A transzközép nem tagad. Még a modernizmust és a posztmodernizmust sem tagadja meg, hanem fölötte áll [így, a Mindent akarván birtokolni, semmivé válik, mivel határvonalai teljesen eltűnnek — P.Z.], és mint létező, (mint létrejött) szellemi képződményt, ezt is szemléli.” [S. A.] vs. „A transzközép irodalom [...] szerves része a populárisnak.” [O. J. D[6]]; és ugyanazon a szövegen belül is:  „A transzközép alapja a legmélyebb és legközépen levő réteg, a tradíció. [...] A tradíció egyszerre őrzi magában az egyéni és általános jegyeket, és mégis túl van rajtuk: nacionalista és antinacionalista, individualista és kollektivista, és mégis, egyik sem, hanem valami túli.” [S. A.] stb.) Kimutatható, hogy a TI beszélője, retorikája ellenére, felvállalja magyarságát, ugyanakkor a modernség hagyományából beszél, noha egy másfajta, csak kvázi definiált hagyományban próbálja lehorgonyozni a transzközép ill. a közép fogalmát. Élek tehát a gyanúperrel, miszerint a transzközép ideológia valójában stratégiai célokból jött létre, alapjában véve „blöff”, eszköze volt csupán egy csoportnak az irodalmi játszó/szín/téren való elhelyezkedésben. A kritika maga is gyanakszik („lehet, hogy a transzközép nem más, mint egy olyan holtkomolyan vett műveletnek a paródiája, amit az empirikus tudományelmélet és a konstruktivista irodalomtudomány a maga eszközeivel már le is leplezett. Az tudniillik, hogy a diskurzus tárgya — legyen az akár tudományos is — korántsem a valóság, hanem az, amit abból tapasztalunk, ismerni vélünk, vagy konvencionálisan ismeretnek tételezünk.”[7]; Berszán István ilyen címmel ír a vizsgált jelenségről: Innen és túl transzközép, avagy egy játszma genézise[8]), illetve elégedetlen, amiért a TI névlegesen nem jelöl ki senkit az általa elfogadhatónak vélt hagyományból, az általánosságoknak már-már megengedhetetlen szintjén mozogva („Elvileg nagyon jól cseng a transzközép meghatározása, szemlélődő jellege. A kérdések ott merülnek fel, hogy hol tart a művészeti megnyilvánulása”[9]).

A TI-t lereagálók gyakran méltatlankodnak az abban megfogalmazódó ellentétek miatt („ezzel a tradíciófogalommal magam is vitatkoznék. Mert mi az, hogy a tradíció, »mint a transzközép alapjaŤ: lényegiség, mélység, középiség? Mi az, hogy nem az Isten? Van-e az Istenen túl is valami, ami centrum? Persze, a transzközép diszkurzus a centrumot nem azonosítja egyértelműen az Istennel sem.”[10]; „Nem derül ki, hogy miben áll »az emberi lényeg európai leszűkítéseŤ és az sem, hogy ettől miben különbözik »az ember, a világ és a létezés egy másfajta, teljesebb megközelítésén alapuló világszemléletŤ, meg hogy egyáltalán mit tekint »emberi lényegnekŤ a szerző.”[11] stb.), ezért a transzközép ideológusai szükségszerűnek látták kidolgozni S. A. mondanivalójának egy kevésbé „maníros-primitivizáló”[12], tudományosabb nyelven megírt magyarázatát, így született meg Orbán János Dénes (a továbbiakban OJD) Közép és Transzközép[13] című írása. OJD esszéje matematikailag vizualizálva mondja el, miszerint van középirodalom, mely szélsőséges ideológiáktól mentes, „pusztán esztétikai értékei révén érvényesül”, s mint ilyen, „emberközpontú”, a transzközép irodalom pedig eme középirodalom részeként fogható föl. Utolsó mondata pedig alátámasztani látszik feltételezésemet a TI funkcióját illetően: „Igen, Signore, vannak művek, még csak nem is fiókban, hanem az asztalon, előkészítve. És hozzuk is őket az »ízlésszékŤ elé. De előbb kopogtattunk.”

A négy „elsőgenerációs” Előretolt Helyőrség (a továbbiakban EH)-könyv[14] (ezekről lásd még később) megjelenése után még egyszer megszólal S. A., huszonkilenc pontban foglalva össze a transzközép lényegét[15], meglehetősen frappánsan, a jelenség megértését azonban nem sokkal viszik előbbre hangzatos, néhol agresszív mondatai: „A transzközép intifáda az unalmasak, a buták és a szürkék ellen.”; „A transzközepet a zember érdekli.”; „A transzközepet nem érdekli a transzközép.”; „A transzközép transzközép, mert a modern már nagyon eltranszult, a tradíció meg nagyon elment középre. Ezért mindkettő, tehát egyik sem.”; „A transzközép úgy tesz, mintha igen, de közben nem.” és így tovább.

Az utolsó ideologikus esszé a transzközépről az OJD által írt Két előadás[16]. Az elsőnek a címe: Meghalt az irodalomtudomány. Éljen a populáris irodalom! Amint arra a cím maga is utal, OJD tudatosan próbálja fölszámol(tat)ni a populáris/elitista szembenállást, az elitista elutasító magatartását a szórakoztatni vágyó populárissal szemben. Ez az írás legitimáltatni igyekszik azt az irodalomról szóló beszédmódot, mely aztán dominánssá vált az Előretolt Helyőrségben, a „transzközepek” sajtóorgánumaként funkcionáló irodalmi folyóiratban. Ez a fajta diskurzus, beleunva a száraz, akadémikus beszédmód imitálásába, maga is olvasmányos irodalommá akar válni: „Az irodalomtudomány halott. (...) Meghalt, mert akarva-akaratlanul az irodalom életére tört, és az irodalom nem hagyja büntetlenül, ha valaki vét ellene. Meghalt, mert belebonyolódott önmagába és nyelvébe (...) Meghalt, mert érdeklődők nélkül maradt, meghalt, mert leendő művelői üresen hagyták azon termek padjait, mely termek katedrájáról jelenlegi művelői hirdetik kétes dicsőségét. Meghalt, mert az Olvasó, minden írott szöveg életre keltője immáron nem hajlandó életet adni neki. Millió írása megannyi gyászjelentés.” Az elmélet akként árnyalódik, hogy az irodalom új közvetítőjeként OJD magát az irodalmat, azaz az irodalomról szóló irodalmat jelöli meg, mely az elvont, tudományos fogalmisággal szemben maga is széles tömegek által élvezhető, érdekes olvasmány. Az esszé az öncélú irodalom elitista mítoszának létjogosultságát kérdőjelezi meg, amikor az irodalmat szolgáltatásként fölfogó irodalomértelmezés mellett tör lándzsát: „Az Olvasót szolgáló irodalomnak [...] egyesítenie kell a tömeg- és a »magasŤ irodalom erényeit. Egyszerre kell mélynek és fogyaszthatónak lennie.” Ez azonban nem jelenti az olvasói ízléselvárásoknak való szolgai megfelelésre törekvést, a művész szabadsága megmarad, kvázi úgy „szolgálja” az olvasót, hogy egyszerűen csak felszabadultan ír, miközben kivonja magát az elitista hagyomány nyomása alól: „Ez a korántsem utópisztikus képződmény a populáris irodalom. Nem utópisztikus, hiszen nagy művek fémjelezik már nagyon régóta. Két példát hoznék föl, Rabelais Gargantuáját és Pantagrueljét a régi időkből és García-Marquez Száz év magányát jelenünkből. Olyan művek ezek, melyek bizonyítják a populáris irodalom erejét és hatalmasságát: élvezetesek, mint egy ponyvaregény, és mélyek, mint a világirodalom csúcsára állított, de igen gyakran olvashatatlan művek.” A jó irodalom mércéje ebben a paradigmarendszerben az olvasottság, ezért is olyan a „transzközepek” által művelt irodalom, amilyen (erről lásd később): „De olyan műveket kell írni a még meglévők mellé, melyeket az Olvasó gyönyörködve és sikongva olvas, és szájról szájra terjednek, és kivágják őket az újságokból és kilopják a könyvtárakból [...] A mű, melyet csupán az akadémikus istenít, bármilyen jó is, annyit ér [...] , mint a tenger fenekén heverő kincs, melyet soha senki nem fog felszínre hozni.” A teoretikus határozottan elutasítja azt a fajta elitizmust, mely zárt, hermetikus, csupán egymásnak üzengető, kevesek által értett művek létrehozását bátorítja[17].

A Két előadás második darabját (Transzközép) így vezeti föl OJD: „... ez az esszé mintegy záróköve annak a korszaknak, melyben a transzközép teoretikusai az irodalomtudomány nyelvén magyarázták a bizonyítványukat.” OJD már az elején újra leszögezi: „a transzközép nem irányzat. A transzközép egy századok óta létező, időnként fölerősödő életérzés, és ennek leképezése a transzközép irodalom. A transzközép elmélet pedig az irodalomnak egy más értékrendszer alapján történő felfogása.” Ez az írás higgadtan és racionalizálva, a matematika segítségül hívásával, de közérthetőségre törekvően magyarázza tovább, hogy mit akart S. A. a TI-ben és a Transcoezep Vulgatában mondani, és hogy miként kell érteni a „transzközép” kifejezést magát. A lényeg, nagyon leegyszerűsítve: a transzközép nem más, mint valamilyen nem hagyományos viszonyulási mód Istenhez, pénzhez és szerelemhez, az irodalom örök toposzaihoz, és ember- ill. énközpontúságán az értendő, „aki/ami körül a téma forog”. A transzközép nem irányzat, hanem az ideológiák túladagolása által eredményezett kitörési kísérlet: „Nem hisz a modern mítoszaiban és metanarratíváiban, és nem fogadja el a posztmodern pesszimizmust”, csak őszinteségre törekszik: „Őszinte olyan értelemben, hogy nem titkol semmit, ami emberi, még ha a naturalizmusba vagy obszcenitásba is torkollik.” — s ez OJD és S.A. költészetének egyfajta ars poeticájaként is értelmezhető (ez idáig csupán ők azok, akik nyíltan felvállalták saját költészetük transzközépségét).

A beszédhatalom megragadásához és folyamatos birtoklásához elengedhetetlenül szükséges a nyilvánosság tereinek megszállása. A „transzközepek”, felismervén ezt a szükségességet, 1995-ben beindították a már említett Előretolt Helyőrség c. folyóiratot, mely — rendszertelen megjelenése ellenére — maga is kanonizátori szerepet vállalt, és szerkesztői (OJD, S. A. stb.) abba a helyzetbe kerültek, hogy egy időben birtokolhatták a nyilvánosság és a diskurzus tereit. Az EH következetesen publikálta azon — akkor még —szárnyukat bontogató erdélyi fiatal költők és írók munkáit is, akik nem kapcsolódtak be közvetlenül a „transzközép ideológia” harcába (Gergely Edit, Balázs Imre József, Király Zoltán, Király Farkas stb.) Az EH talán akkor vált határozottan kanonizátorrá, akkor ragadta magához igazán a diskurzus hatalmát, amikor az első négy — már említett — Előretolt Helyőrség-könyv megjelent (az Erdélyi Híradóval közös kiadásban), melyeket aztán követett OJD második és harmadik kötete[18], Lövétei Lázár László és György Attila kötete[19] követett. Egyszerre könyv- és lapkiadónak lenni már stabilizált pozíciót jelent (a Ž hatalma is, nemcsak a Š-é!), s a konszolidálódást a valós konkurencia hiánya is elősegítette: az EH kifutópályát biztosított egy, a(z erdélyi magyar) irodalmi hagyományok radikális újraértelmezését megkísérlő fiatal „generáció” számára.

A „transzközépnek” úgy is, mint ideológiának, úgy is, mint (nem koherens) csoportnak a kanonizálódása tulajdonképpen akkor indult be, amikor a beszédhatalom legitimált birtokosai beszélni kezdtek róla, tehát nem hallgatták el, hogy úgy érzik, elindult valami az erdélyi irodalmi életben, ami a TI-vel vette kezdetét, s ezért eseményként kezelték annak megjelenését. Szokatlan jelenség, hogy néhány alighuszonéves „hangoskodására” ennyire odakapják fejüket a kanonizátorok, mivel ezzel — hosszabb távon ugyan — hatalmi pozíciójukat is kockáztathatják (hitelességvesztés, az értékítéletükbe vetett bizalom megingása a legitimáló közösség részéről), főként hogyha egy újabb, eleinte lázítónak tűnő módon megideologizált paradigma legitimálási folyamatának beindításánál segédkeznek. Úgy tűnik, a „transzközép” létrehozóinak nem annyira az ideológiai háttér legitimálása volt a fontos, hanem a figyelemnek önmaguk fele fordítása, első köteteik reklámozási kampányának beindítása, jóval a kötetek megjelenése előtt. Ahhoz, hogy minél gyorsabban és hatásosabban bekerüljenek a diskurzusba, a „transzközepek” maguk is létrehoztak egy diskurzust, melynek magabiztos és provokatív hangjaira oda kellett figyelni. Ideológiájuk egyszerre szívott magába mindent, ami hagyomány, majd az ily módon megtisztított térbe szelektíven, felfrissítve, átstrukturálva fújta vissza azt. Ezzel nagyrészt el is érték céljukat, ami a középre, a figyelem központjába való kerülés volt, mivel ők nemcsak teoretikusok, hanem mindenekelőtt költők, akik viszont jó gyakorlati érzékkel megpróbáltak „versenybe” kerülni, és benne is maradni. Kihasználták az erdélyi irodalmi élet pangását, tudták, hogy egy ilyen horderejű „elbeszélést” (TI) nem lehet majd figyelmen kívül hagyni az adott kontextusban, s a figyelemnek önmaguk fele fordítása az első -- mindazonáltal nagyon hatásos -- lépés volt műveik kanonizálódási folyamatának beindítása irányába. A TI megjelenésekor még csak tervként léteztek első köteteik, gesztusukkal azonban szinte előre „eladták” őket.

Úgy tűnik, hogy a „transzközép” nem egy homogén vagy nemzedéki megnyilvánulás, nem generációs fellépés, hanem „érdekszövetkezet”: Sántha Attila és Orbán János Dénes stratégákhoz méltó módon vitték véghez az irodalmi életbe való betörésüket, s ehhez szükségük volt azokra a fiatal alkotóra, akik hajlandók voltak csatlakozni hozzájuk. Ezeknek az akkor még ugyancsak kötettel nem rendelkező fiataloknak is szükségük volt rájuk ahhoz, hogy játékba kerülhessenek (pl. az EH, valamint a kolozsvári Helikon mellékleteként megjelenő Serény Múmia nyújtotta közlési lehetőségek által), a függőségi viszony tehát kölcsönös volt, és egyéni érvényesülési érdekek motiválták egészen addig, amíg meg nem jelentek első köteteik.

 

II. Művek

Ebben a fejezetben nemcsak azon (élet)művek immár kötetben hozzáférhető részét fogom megvizsgálni, melyek a „transzközép” teoretikusainak tollából születtek, nagyító alá veszem két, az Előretolt Helyőrség biztosította közlési lehetőségekkel élő (leg)fiatalabb erdélyi költő köteteit is. Nem kérem számon a „transzközép ideológiához” való hűséget, mivel annak nyomait kis jóindulattal felfedezhetjük az irodalmi művek jó részében (ahogyan S. A. mondta: „a transzközép tulajdonképpen az irodalom maga”), inkább az egyes corpusok jellegzetességeire figyelek. Fekete Vince[20] és László Noémi[21] köteteiről/költészetéről most csak ennyit: a „transzközép érdekszövetkezetből” a dobbantás után hamar kiváltak (noha Fekete Vince a „transzközépnek” teret biztosító Helikon-melléklet, a Serény Múmia szerkesztője továbbra is), második köteteik már nem az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban jelentek meg. Költészetük belefér ugyan abba a transzközép-fogalomba, mely a „középirodalom” (lásd előbbi fejezet) részeként definiálja a transzközepet, de nem abba a transzközép-fogalomba, amely az érthetőségre/szórakoztatásra törekvő populáris irodalomhoz tartozóként határozza meg azt.

 

Orbán János Dénes

OJD harmadik verseskötetének fogadtatása immár végérvényesítette a fiatal erdélyi költőnek a magyarországi irodalmi kánonba való belépését[22]. Számtalan erdélyi és magyarországi irodalmi folyóiratbeli közlése[23] mellett ez idáig négy lírakötete jelent meg: a Hümériáda (Előretolt Helyőrség — Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1995), A találkozás elkerülhetetlen (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1996), Hivatalnok-líra (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1999), valamint a gyűjteményes Párbaj a Grand Hotelben (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2000), prózakötetét már Magyarországon adták ki (Vajda Albert csütörtököt mond, Jelenkor, 2000).

Azáltal, hogy sokat publikál, és a kritika is (viszonylag) intenzíven foglalkozik vele, főként Magyarországon, megtörtént/-ik (?) költészetének kanonizációja, és prózakötetének egyik rangos és divatos anyaországi kiadónál való megjelenése ugyancsak annak bizonyítékaként értelmezhető, hogy erdélyi létére immár ő maga is bizonyos értelemben divatos jelenséggé vált a centrum irodalmi életében. Nem áll szándékomban e kötetek szétszálazása, inkább a kötetekről szóló (meta-)metadiskurzusra figyelek, ezért ennek a lírának csak néhány jelenségére térek majd ki. Megjegyzendő, hogy sokan/-t írtak róla, de ezek inkább összehasonlító-elemző jellegű írások, melyek megpróbálják elhelyezni OJD líráját az aktuális magyar irodalmi térképen.

Meglepő (?) módon Erdélyben sokkal gyengébbnek nevezhető az OJD-recepció, mint az anyaországban. Eme „perverz” „inverzió”[24] egyik oka valószínűleg az averzió, mellyel a „konzervatívabb”, a történelmi okok miatt (is) népszolgálati-képviseleti jellegűbb erdélyi magyar irodalom(kritika) által kialakított erdélyi magyar közízlés (amennyiben van ilyen) viszonyult a költő első kötetéhez, pontosabban annak nem egészen fennkölt nyelvezetéhez. Úgy tűnik, ez az első benyomás annyira pregnánsra sikerült, hogy attól nagyon nehezen tudnak eltekinteni a már nem annyira fiatal erdélyi „kanonizátorok” (amennyiben vannak ilyenek). Majdhogynem tíz év és egy újabb, frissebb erdélyi kritikusi generáció megjelenése volt szükséges ahhoz, hogy az erdélyi kritikának az OJD költészetével szemben tanúsított frigid magatartása fölengedni látszódjék. Ezen frigiditás egyik feltételezett oka magának az OJD-lírának azon jellege, hogy nem annyira a szigorúan vett erdélyi lírai hagyományokhoz csatlakozik fel. „A vers hőse és kárvallottja egy személyben [a költő], aki jogot formál a maga előszövegeinek kijelölésére, és a maga számára újra kanonizálja a magyar- és a világirodalmat. Ez a fajta líra ki meri mondani, hogy nem bizonyosan nő meg a pálma a súly alatt, mint ahogy az ezt a lírát értelmezni szándékozó kritika-irodalomtudomány félreteszi mindazokat a kliséket, sztereotípiákat, amelyek akadályai voltak/lehettek az esztétikai szempontú elemzésnek.”[25]

Amint azt a transzközépről szóló esszéiben is kifejtette, OJD a szórakoztató irodalmat — amennyiben az megfelel bizonyos minőségi követelményeknek — ugyanolyan értékesnek tartja, mint az ún. elit irodalmat. Explicit módon megfogalmazott imperatívuszához („Az Olvasót szolgáló irodalomnak [...] egyesítenie kell a tömeg- és a »magasŤ irodalom erényeit”[26]) híven OJD költészete megpróbál egyszerre mély és fogyasztható lenni: művei (versei, és prózája is) tehát nem csak egy szűk befogadói réteget céloznak meg, de a maguk autotelikus módján sokak számára ismertté óhajtanak válni azáltal, hogy „őszinték” („Őszinte olyan értelemben, hogy nem titkol semmit, ami emberi, még ha a naturalizmusba vagy obszcenitásba is torkollik.”[27]), nyelvileg provokatívak, kerülik a Nagy Problémákon való elvont metafizikai merengést stb. Ez a költészet, programjához híven, „demitizál, de mítoszokat is teremthet a maga dimenziójában, főképpen a hagyomány szerint profán dolgok köré. Mindent, ami megfoghatatlan vagy kilóg az Én közönséges emberi világából, visszahúz, antropomorfizál, az elvont dolgokat (például a metafizikai létezőket) érzékelhetően jeleníti meg. Az esztétikai kategóriákat nem követi: keveri a szépet és a rútat.”[28] stb. Orbán János Dénes — amint látni fogjuk: nagyrészt már kanonizálódott — versei révén válik maga is egyfajta kanonizátorrá, amikor profanizáló módon, „alulnézetből” írja szét/újra előszövegeit (érvényesítve természetesen a szelekció/cenzúra elvét azok megválasztásában), vagy amikor a „populáris” regiszterhez tartozó Rejtő Jenő egyik alakjának, Troppauer Hümérnek a verseit írja meg. Az effajta költészet, céljaiból és jellegéből következően, akár kommerszként is fölfogható, olyan értelemben, hogy fogyasztható, jól eladható, s mindez egy olyan ezredvégen/-előn, amikor egyre kevesebb vevője akad a (szöveg)irodalomnak.

A magyar költészetben a ’70—80-as években, főként Petri György művei által kezdett újfent létjogosultságot követelni a — századunkban az avantgárd nyersessége révén már némiképp megelőlegezett — alulretorizált lírai nyelv. Ekkor vált bizonyos mértékig irányzattá a magyar lírában a nyelvjátékok-nyújtotta lehetőségek minél teljesebb kiaknázása, az ironikus-groteszk beszédmód fölerősítése, implicite a versszerűség kritériumainak átértelmezése. OJD első kötetének hatása onnan is eredeztethető, hogy egy olyan vulgáris-profán versbeszédet használ, melynek magyar nyelvterületen van ugyan hagyománya, de az az elfelejtettség / elleplezettség / elhallgatottság státuszába kényszerül (elég ha csak Janus Pannonius pajzán epigrammáira vagy Csokonai Vitéz Mihály bizonyos műveire gondolunk). Erről a provokatívnak minősülő nyelvezetről Vaskó Péter így ír[29]: „A Hümériádát olvasni felüdülés, játék és muzsika 10 percben. Orbán ösztönösen beletalált egy olyan hangulatba, nyelvhasználati kódba, mellyel egyszerre az olvasók igen sokféle rétegét nyerheti meg magának.” Szakolczay Lajos meglátása: „Orbán János Dénes sokszor irritáló, karcos hangját akkor értjük meg igazán, ha a nagyképűen viselt maszk, a sokszor gipszként megmerevedő mosoly mögé látunk: »ó, anyám, / te miért, meddig, honnan, valahányŤ”[30]. Horkay Hörcher Ferenc, OJD harmadik kötetének egyik recenzense „stíl-költészetről”, „szereplíráról”, „manír-költészetről” beszél[31], és — a magyar irodalomban Petri György és mások által következetesen használt alulretorizált beszédmód egyre erősebb terepnyerése ellenére — nem értékeli a legpozitívabban ezt a fajta „zseniális hencegés”-t: a „kackiásan bátor és brutális trágárság”, „utcai és kocsmaköltészet” kifejezéseket használja. Ugyanezt a problémát, az obszcénnek is nevezhető nyelvhasználatét más prizmán át szemlélve, Tarján Tamás eltérő következtetésre jut: „Idehaza Varró Dániel és Karafiáth Orsolya neve argumentálja, hogy [...] talán a húszon kevéssel túli költők soraiban új beszédmódok is érlelődhetnek. Az erdélyi magyar irodalomban a húszas évei közepén járó Orbán János Dénes és két-három költőtársa mondhat magáénak rokon pozíciót. (Nála, illetve náluk egy olyan tematikus jelenségre is utalhatunk, amelynek szemléleti és stiláris velejárói sokféle meglepetést tartogathatnak. Ezt a tematikus jelenséget „új szexualitásnak” nevezhetjük.)”[32] Látható tehát, hogy a magyar (szerelmi) líra szókimondóbb hagyományainak egyáltalán nem új keletű megléte ellenére is viszonylag nehezen emészthető — még az „edzettebb” magyarországi kritika és irodalomtudomány számára is — a magyar versnyelv egyre nagyobb mértékű heterogenizálódása, az alantasnak minősített nyelvi rétegeknek a hagyományos, választékos, majdhogynem „szakrális” versnyelve való beépülése. Ebben a kontextusban nem meglepő tehát a Hümériáda erdélyi recepciójának helyenkénti erőteljes elutasító volta: „Az immár tudatosan gátlástalan, post-freudi szexmajom még sohasem vált ilyen mértékben (ál)lírai alannyá — legalábbis nyelvvidékünkön nem. Igaz, a Hümériádában nehéz megállapítani a megnyilatkozó »nyelvvidékétŤ, minthogy az folyton elkeveredik az (ál)lírai alany-tárgy alfelével. Ebből az eredet(ieskedés)ből születik meg az a fura ambiguitás, amit a szerző (és klubja) kedvenc mértani metaforájával »transzközép líránakŤ nevez, bár sokkal jobban illene rá egy »érintkezésenŤ alapuló szervesebb metonímia: a »kloáka-költészetŤ.”[33] (kiemelések az eredetiben). Berszán idézett írására Szőcs István válaszol[34], aki egyrészt felsorolja, hogy milyen okok miatt produkálhat a költő „disznóverseket” (1. hagyományfelújítás, 2. lázadás/tiltakozás „a kiürült szólamok, az álkegyes semmitmondás, a steril nagyképűség és a tilalomgyártó ideológiai bürokrácia ellen”, 3. mert elsodorja a „trend”), és azt az észrevételt teszi, hogy „az utóbbi három-négy évtizedben világszerte képtelenül felerősödött az a kultúra-ellenes közönségesség-áramlat, amit finomkodva nevezhet az ember »a trivialitás új kultuszánakŤ [...] Ez viszont egyáltalán nem azonos a költészet minden korban fel-felágaskodva szabadszájúskodásával.”

A Hümériáda — akárcsak az azt követő másik két kötet — nemcsak nyelvhasználatában lázadó: rehabilitálja a lírai hőst, melyet a nagy elbeszélésekkel szemben bizalmatlan posztmodern számolt föl azáltal, hogy szétoszlatta „az elbeszélő, és egyben denotatív, előíró, leíró stb. nyelvelemek felhőiben”[35]; ugyanakkor e kötet versei szatirikusan viszonyulnak a magyar (népszolgálati jellegű) költészetben erős hagyományokkal rendelkező költői vátesz-szerephez: „Verecke híres útjának porát / fölsöpröm a halottak élén, / s az ugart mint vakondok töröm föl, / ha te vársz a munka végén.” (1995.10.). A kötet első felében (Lapszélversek) olyan „ujjgyakorlatok” olvashatók, melyek az intertextust hozzák játékba nem hagyományos módon („negatív hagyományőrzés”[36] — kiemelés az eredeti szövegben), amint azt a fentebb idézett négysoros is illusztrálja. Ezzel OJD mintegy kijelöli azokat a magyar és világirodalmi hagyományokat, melyek mentén kibontakoztathatónak véli önnön költészetét, miközben „tiszteletreméltó pimaszsággal át- és újraírja a klasszikusokat”[37] — érzékelvén, hogy az „eredetieskedés” immár zsákutca-jelleget látszik ölteni a költészetben, a már meglévő szövegek ugyanis egyre kevésbé engedélyeznek mást, mint önmaguk újraírását[38]. Borges az írói alkotást „az olvasottak emlékének és felejtésének keveréke”-ként fogja föl[39]. Akiben a hagyomány megkerülhetetlensége a felismerés szintjén működik, az lemond „az újkori irodalmiság olyan alapelveiről is, mint az eredetiség vagy az innováció — csupán a kontingencia érvényességelvét”[40] tartva meg. A lapszélversek a meglévő szövegek tudatos újraírásának („re-writing”) játékaként értelmezendők, tehát inkább másfajta, magyar nyelvterületen szokatlanabb kulturális magatartásként, mint travesztiaként, Karinthy-típusú paródiaként. Erre figyelmeztet a kifejezés maga, és OJD is, a Korunkban (1994/6. 45): „Lapszélvers = Valamely költő szavainak-verseinek kapcsán történő elvonatkoztatás, melynek nincs paródiajellege, sőt, majdnem semmi köze a forráshoz. Szerző más jelentésmezőt rendel hozzá.” Az intertextualitás a szövegek egymásra ill. /-ba fordítását jelenti, az intertextust játékba hozó művek szemantikai terében szövegkülső ismétlődések érhetők tetten (egy másik szöveg ismétlése valamilyen módon), s mivel bármely nyelvi elem jelentése kontextuálisan jön létre, az (újra)olvasó egyszerre három szöveggel találkozik: az éppen olvasottal, az ismételt szöveggel (jelölt/jelöletlen intertextus), és azzal a harmadikkal, melyet az előző kettő hoz együttesen létre. Az így keletkező esztétikai élvezet semmivel sem alacsonyabb rendű, mint amit az „eredeti” [értsd: a ko(n)-textust erősen elleplező] művek nyújtanak[41]. A palimpszesztus esztétikája is ez, avagy az „elfordításé” (szemben a „lefordítással”, mely követő/epigon poétikát jelöl), az érintő poétikáé („touch and go”), melyet a játék ideája szervez. „Orbán János Dénes »lapszélverseiŤ-ben [...] nem kanonizációs, hanem saját költészetet teremtő gesztussal írja szét előszövegeit, próbálja ki a maga változatát” — vélekedik Fried István[42].

A Hümériáda középső ciklusa, melynek címe megegyezik a kötetével, szerepverseket tartalmaz. A kötet másik két részében is szerepeket próbálgat a lírai én, de ott „rejtettebben” rejtőzködik, miközben itt „rejtősködik” is: egy Rejtő-figura (populáris irodalom!) bőrébe bújva írja meg/újra annak szövegeit. Troppauer Hümér a „melegszívű és keményöklű költő-légionárius”, aki nem a fióknak ír, és, ha másként nem megy, fizikai erőszakot alkalmazván kényszeríti verseinek meghallgatására közönségét: „Én vagyok az első költő, / aki nem penészes szájával, / hanem öklével védi verseit. // Én egy virág vagyok! // Mernétek tagadni, ti szarok?” (1995. 19.). Meglehetősen tudatosan kiszámított, merész, hatásvadász, „pojácáskodó” hangütés ez („A Hümériáda poétája egyet kiválóan tud: az érdeklődés fölkeltése is olyan fontos, mint bármely műhelyfogás.”[43]; „Hogy a Hümériáda vitát robbantott ki, nem meglepő”[44]), mely ebben a kötetben nagyrészt ki is futotta magát, de figyelemfelkeltő funkcióját tekintve nagyszerűen bevált: azonnal beindította az OJD-líráról folyó beszédet. Szabó Gábor annál fontosabbnak tartja OJD első kötetét, hogy megmaradjon a recenzálás szintjén, egyenesen tanulmányt közöl az ItK 1997/5-6. számában erről a költészetről[45]. Itt elsősorban a szerzőség és a nyelv problematizálódásának jelenségével foglalkozik, valamint a hagyományokhoz való viszonnyal, amint az a Hümériádában megjelenik. Inkább leíró, mint értékelő jellegű tanulmány a szóban forgó, az értékelés ez esetben a tanulmány megírásának/leközlésének gesztusában rejlik.

A Hümériáda utolsó részében (A város is hordoz csodákat) „OJD”, mint lírai alany, visszaveszi a beszéd hatalmát Troppauer Hümértől. Ezek a versek már a második kötetet készítik elő, utólag valamiképpen annak intertextusává is válnak („Ebben a kötetben minden nagyon ismerős, és mégis minden teljesen más” — írja Vaskó már idézett írásában). Szigorúan véve OJD második kötete tulajdonképpen az elsőnek a kibővített/finomított újraírása. Hogy csak néhány példát említsek: a Séta szövegszerűen is ismétlődik a második kötetben (1995.76. — 1996.55.), az Én egy virág vagyok (2) (1995.52.) átíródik, így lesz belőle In Aesthetica (1996.81.), és többek között a Judit és a villamos szövegre (1995.62.) látszik majd apropózni A találkozás elkerülhetetlen indító Judit-ciklusa. József Attila nevének említése nem látszik megkerülhetőnek az Orbán János Dénes lírájának hagyománykezeléséről folyó beszéd terében. Az irodalom egyik legfontosabb kánonképző funkciója az intertextuális eljárásokban ragadható meg, melyek során az „élő” irodalom jelenvalóvá tesz adott hagyományszegmentumot. „Az intertextuális kánonalkotás terén ma pl. a magyar lírában alighanem József Attila »jelenléteŤ a legfontosabb tényező: szinte minden irodalmi folyóiratszámban találkozni lehet József Attila-parafrázisokkal” — mutat rá Kulcsár-Szabó Zoltán[46], aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy az irodalom ebben az esetben erősebbnek bizonyult a társadalmi-politikai vonatkozású tényezőknél, hiszen a rendszerváltás után közvetlenül joggal lehetett tartani az előző politikai rendszer ideológiája által kisajátított és kanonizált költőnek a politikai-irodalmi közvélemény általi „antikánonba” sorolásától. József Attila költészetének szélsőséges ideológiáktól mentes, politikai rendszerek által nem kisajátítható része tagadhatatlanul nagy hatással volt az utána létrejövő magyar lírára, szinte megkerülhetetlen hagyománnyá vált egy időre, mely sokak — köztük OJD — számára valamiképpen „az Apa neve”-ként (hatalom, törvény, autoritás) kezdett el funkcionálni. Az Apa nevének létmódja azonban minden esetben a fiú szembefordulását vonja maga után: a fiú egy idő után kasztrálni igyekszik annak hatalmát, hogy ő maga vehesse át azt, s egyúttal megszabaduljon ezáltal az Apa neve jelentette autoritás folytonos, frusztráló érzékelésétől. A kortárs költőknek József Attila felé való majdhogynem kényszeres odafordulását akár ennek a lázadásnak az irodalmon belüli megnyilvánulásaként is értelmezhetjük — másrészt ezen odafordulás okainak vizsgálatakor az intertextuális univerzum telítettségének már érintett kérdése sem téveszthető szem elől. „A hagyománynak ezzel az egyszerre vállalt, és eltávolított kezelésével”[47] OJD költészetében József Attila mellett újraíródnak többek között Ady, Nagy László, Kosztolányi, Borges, Coleridge, Villon, sőt az argentin tangó és közismert magyar slágerek is, anélkül, hogy giccsessé válna a versszöveg maga. Szabó Gábor véleménye szerint „így válik számára lehetővé, hogy az ideiglenesség ironikusan átélt pozíciójából következőleg uralmi viszonyba kerülhessen a szöveghagyomány egy részével [...] Így az önmagát is ironikusan uraló diszkurzus terében folyó nyelvi harc élvezetes játékká válik, ahol az előd-szövegek tiszteletlen kasztrációja épp e gesztus komolyságát kérdőjelezi meg”[48]. Margócsy István tágabb kontextusba helyezi a hagyományokhoz való „OJD-típusú” viszonyulási módot[49]. Elképzelése szerint jelen pillanatban a „lehetséges irodalmak és irodalmi hagyományok sokféleségének nagy és impozáns fikciója él”, és e „fikció” bármely része jogosult a szinkron részvételre, ami a hagyományok hierarchizálatlan egymásmellettiségének lehetőségét eredményezi a költészetben. Véleménye szerint a hagyományokhoz ily módon viszonyuló költészet a „radikális archaizmus” fogalommal írható le, amennyiben „állandóan az archaikus hagyományokat keresi, teremti újjá és fordítja ki, ám ezeket állandóan rögtön fikcionálja is”, miközben alapgesztusa imitációs jellegű, a „mindig újra fikcionálódó hagyomány-konglomerátummal folytatott állandó párbeszéd”, és „e téren említhető Orbán János Dénes lapszélverseinek költészeti seregszemléje, mely József Attilától Troppauer Hümérig fogja át a hagyományokat”.

A második kötet beszédmódja sok helyen visszafogottabb, elegánsabb az első kötetéhez képest, képei valamivel kevésbé provokatívak, esetenként egyszerűen széppé szelídülnek, de a groteszk és a fanyar humor marad. Sok esetben verseinek hangsúlyozottan epikus karaktere van („lírai elbeszélés”). „Orbán tehát nekilát, hogy eljátssza saját szerepét.”[50] Észre kell vennünk a formai bravúrokat is, OJD poeta doctusként „csinálja meg” verseit: többek között Szabó Gábor sem hagyja szó nélkül „a formakultúrának, a poétikai hagyományrendszernek azt a magas szintű birtoklását, melynek már a Hümériáda szövegeit olvasva is tanúi lehettünk”[51]. Fried István Kinek a nyelve lila nyakkendőre vált (Orbán János Dénes Hivatalnok-lírájáról) című tanulmányában[52] a „formai bravúrok és nemigen emelkedett verssorok” ötvözetének esztétikáját próbálja feldolgozni, és ugyancsak kimerítően foglalkozik OJD lírájának a hagyományokhoz való viszonyával.

Margócsy István írja az első magyarországi recenziót OJD harmadik kötetéről, mint az 1999-es Ünnepi Könyvhétre megjelent könyvről. Figyelemreméltó a lereagálás gyorsasága[53], akárcsak a használt szuperlatívuszok: „Mert bátran kijelenthető, hogy Orbánban — minden szertelenségével együtt — a kilencvenes évek induló költőinek talán legnagyobb tehetségét láthatjuk”. Osztja ezt a véleményt Keresztury Tibor[54] is, aki egyike azon három előadónak, akik az 1999 novemberében Utolszor a lyrán (Költészetünk a század/ezredvégen) címmel rendezett Debreceni Irodalmi Napokon elhangzott, az Alföld 2000/2-es számában közzétett hozzászólásaikban hivatkozási alapként említik a fiatal erdélyi költő nevét. Margócsy így zárja írását: „s várjuk el a továbbiakban is az ifjú költőtől, hogy ha lehet, így folytassa: továbbra is egyszerre legyen nyers avantgardista és letisztult klasszicista...”. Demény Péter erdélyi költő, szerkesztő a Kortársban közölt recenziójában[55] ellenkező véleményen van, őszerinte a Hivatalnok-líra visszaesést jelent az előző kötethez képest. A Hivatalnok-líra második magyarországi recenzense Horkay Hörcher Ferenc, akinek az Élet és Irodalom 1999. július 30.-i számában jelent meg kritikája OJD harmadik és Sántha Attila második kötetéről, A két gáláns test-őr címmel. Írásában talán az OJD recepció történetében először teremtődik összefüggés a poéta erdélyi származása és a politikai helyzet között, talán nem a legadekvátabb módon: „Bár nem állítom, hogy csak a politikusok hivatalnokok, azt meg merem kockáztatni, hogy a jó politikusokban szükségszerűen benne rejlenek a hivatalnoki erények. S hogy mit olvasok ki ennek tudatában a hivatalnok lírai alannyá ütéséből? Annak az erdélyi kulturális helyzetnek a paródiáját, amely még mostanában is a legjobb költőket késztette pályaelhagyásra, hogy a politika színterére léphessenek”.

OJD harmadik kötetéről Erdélyben a Korunk 1999/12-es száma közöl első ízben kritikát, Dánél Mónika tollából [amennyiben a Helikon 1999/17. és 18. számában megjelent, a Tiszatáj 1999/11 számában újraközölt Fried-tanulmányt (Kinek a nyelve lila nyakkendőre vált) nem „erdélyi recepcióként” fogjuk fel], időrendben és mennyiségileg is messze lemaradva az anyaországi recepció mögött. Ez, úgy gondolom, nemcsak az erdélyi magyar irodalomkritika talán még mindig szűkebbnek nevezhető elvárás- és értékhorizontjának tudható be, hanem annak jeleként is értelmezhető, hogy mennyire kritikus (nélküli) helyzetben van ezeken a tájakon a kritika.

[...]

 

III. Néhány megjegyzés

„Ami történik az erdélyi magyar irodalomban: egy irányzattá alakult csoport irodalmának önvédelmi harca az esztétikai szempont érvényesítéséért, a kritikai hang jogainak maradéktalan elismertetéséért, a világszerte népszerűsödő költői gesztusok, performance-értékű versbeszéd befogadtatásáért.”— írja Fried István már idézett tanulmányában. A szóban forgó „csoport” tanulmányozott művei meglehetősen heterogén képet mutatnak, úgy színvonalukban, mint más aspektusaiban, az azonban általánosságban is elmondható róluk, hogy úgy illeszkednek az irodalmi hagyományba — legyen az transzszilvanista vagy más jellegű — , hogy szembefordulnak azzal, felülírván írják tovább azt és tartják játékban. Nem rettennek vissza a vulgárisabb nyelvi regiszterek használatától sem, nagy szerepük lehet ennek a fajta versbeszédnek tájainkon való meghonosításában, vagy legalábbis elfogadtatásában. Nem annyira az általános emberi stb. problémák foglalkoztatják őket, hanem inkább az egyéni létezés mindennapi örömei és gyötrelmei, jellemző viszonyulási módjuk a fanyar (ön)irónia, a formára viszont gondosan ügyelnek. Az anyaországi recepció nem indult be mindannyiuk esetében, ez a tény ugyanúgy visszavezethető irodalompolitikai okokra (centrum-periféria viszonya), mint az erdélyiek magyarországi recepciója „menedzselésének” hiányára és a könyvterjesztés hiátusaira.

Könyvészet

1.	Balázs Imre József:	A találkozó leteríthetetlen, Látó, 1997/2.
2.	Belsey, Catherine:	A szubjektum megszólítása, Helikon 1995/1-2. 14-41.
3.	Berszán István:	Innen és túl transzközép, avagy egy játszma genézise, Echinox, 1993/7-8.
4.	Berszán István:	Hümért leb....ák, avagy a „Sire”-t kutyaharapással, Látó, 1996/1.
5.	Berszán István:	Szerző és olvasó, Helikon, 1996/15.
6.	Berszán István:	Láttam a Találkozást én, Látó, 1998/10.; Szépirodalmi Figyelő, 1999/1. 18-26.
7.	Cs. Gyímesi Éva:	A transzközép mint az irodalomtudomány provokációja, Korunk, 1993/9.
8.	Demény Péter:	A találkozás elkerülhetetlen, Helikon, 1997/5. 9.
9.	Demény Péter:	Orbán János Dénes / Hivatalnok-líra, Kortárs, 1999/12. 121-123.
10.	Demény Péter:	Parázskönyv, Látó, 1996/5.
11.	Fried István:	A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők I.-III.), Helikon, 1996/17-19.; Forrás, 1996/9. 76-93. és In: Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában, Budapest, Ister, 1999. 208-238.
12.	Fried István:	Kinek a nyelve lila nyakkendőre vált (Orbán János Dénes Hivatalnok-lírájáról), Helikon, 1999/17-18.; Tiszatáj, 1999/11. 44-62.
13.	Horkay Hörcher Ferenc:	A két gáláns test-őr, ÉS, 1999.07.30. 15. old.
14.	Johnson, Barbara:	A kritikai különbözőség: BartheS/BalZac, In: Helikon. Az amerikai dekonstrukció, 1994/1-2.
15.	Józsa T. István:	Si, Signore, Korunk, 1993/9.
16.	Karácsonyi Zsolt:	A nem-transzközép keresés lírikusai, Helikon, 1997/15.
17.	Kelemen Zoltán:	Jelentés az Előretolt Helyőrségről, Tiszatáj, 1996/10.
18.	Keresztury Tibor:	Az öntudat rehabilitálása (A kilencvenes évek lírájának hatástörténeti helyzetéhez), Alföld, 2000/2. 45-52.
19.	Kovács Sándor s.k.:	Irodalom-rendszer és ideológia. In: DEkonFERENCIA [I] (szerk. Odorics F. — Kovács S.), Szeged. 60-71.
20.	Kristeva, Julia:	A rendszer és a beszélő szubjektum. In: Testes Könyv II. Szeged, 1997. 255-267.
21.	Kulcsár Szabó Ernő:	A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, Bp., 1994.
22.	Kulcsár-Szabó Zoltán:	Irodalom/történet(i)/kánon(ok). In: Bocsor P. — Fried I. — Hódosy A. — Müllner A. (szerk.): Szövegek között, Szeged, 1996. 16-39.
23.	Lakatos Mihály:	Szempontok az erdélyi magyar irodalom megközelítéséhez, Helikon, 1996/20.
24.	Margócsy István	Új travesztiák, Népszabadság, 1999.06.05. 33.old.
25.	Margócsy István:	Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld, 2000/2. 22-33.
26.	Molnár Vilmos:	„Eltemettük az ezredet, titokban dicséretre várva”, Zabhegyező, 1996/2.
27.	Szabó Gábor:	Egy fiktív személy (f)eltüntetése, ItK 1997/5-6. 656-663.
28.	Szabó Gábor:	Bizonytalan randevú (Orbán János Dénes: A találkozás elkerülhetetlen), Tiszatáj, 1997/8. 79-83.
29.	Szakolczay Lajos:	Orbán János Dénes: Hümériáda, Kortárs, 1996/9.
30.	Szakolczay Lajos:	Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei, Kortárs, 1996/9.
31.	Szász János:	A transzközép helyőrség, A Hét, 1996/18.
32.	Szász János:	Garnizoana transmediană, Luceafărul, 1996//23.
33.	Szegedy-Maszák Mihály:	A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásban. In: uő: Minta a szőnyegen. Bp., 1995. 90-119.
34.	Szegedy-Maszák Mihály:	A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. In: uő: Minta a szőnyegen. Bp., 1995. 76-90.
35.	Szilasi László:	A lyuk és a makaróni, Magyar Narancs, 1996/34. 29.
36.	Szilasi László:	Kolozsvár (Napló, 1996. október 18. — november 1.), Előretolt Helyőrség, 1997/2.
37.	Szőcs István:	Lehet-e a líra alanya a kritika állítmánya?, Helikon, 1996/8. 1-2.
38.	Tarján Tamás:	Utolszor...?, Alföld, 2000/2. 84-87.
39.	Thamó Csaba:	A vidám irodalom, Előretolt Helyőrség, 1995/1.
40.	Tomkiss Tamás (aTOM):	„Erőversek”, Az Irodalom Visszavág, 1996 (Új folyam, 7. szám)
41.	Vaskó Péter:	A János-arcú Jenő, Sárkányfű, I/3.
42.	Veres András:	Irodalomértelmezés. In: Szili József (szerk.): A strukturalizmus után. Bp., 1992.

 

Benyovszky Krisztián:
Jegyzetek a fikció margójára

[Vajda Albert csütörtököt mond]
In: ÚJ SZÓ, 2002. 5. 30

Nincs szöveg

 

Benyovszky Krisztián:
A vers mint alma és szappan

[Orbán János Dénes és Varró Dániel költészetéről]

In: KORTÁRS, 2002/6
Nincs szöveg

Fried István:
„Érted a lírám akármit átlép”

[Anna egy pesti bárban]

In: ÚJ FORRÁS, 2002/9

Kétségünk nincs, ez itt a kérdés.
Határtalan az egyetértés.

A kortárs költészet általában nem szívesen bízza a hivatásos vagy önmagát hivatásossá előléptetni törekvő kanonizáló közösségekre be/elfogadtatásának szervezését, a költői magatartásmód legitimálását. Nemcsak a bevált (vagy csupán meghonosodott) esztétikai szabályrendszereket provokálja szüntelen, hanem meg nem szűnő késztetést érez a kialakult, korszerűnek gondolt műfaj, nyelvi, strukturális vonatkozások megkérdőjelezésére és periodizáló elidegenítésére; és a leginkább efféle szubverziók révén alkotás és értelmezés közmegegyezésének szétzilálására. Méghozzá többnyire olyképpen, hogy a jelen poétái vagy a külső és a belső forma vitájának terévé teszik a verset; vagy a nyelv eddig feltáratlanul maradt, netán az eddigiekben nem kellő módon értékelt lehetőségeit szabadítják föl; például azáltal, hogy a nyelv roncsolásából/roncsolódásából esztétikai/irodalmi értéket kísérelnek meg „kinyerni”, és szűnni nem akaróan merülnek alá a világirodalom többezer esztendejébe, hogy onnan szövegdarabokat, motívumokat, toposzokat, jelképeket részint átalakítva integráljanak a maguk szövegébe, részint a maguk szituáltságát e világirodalmi textúrához képest határozzák meg. Mindeközben kétségessé válik (vagy válhat) az az értelmezői stratégia, amely a különféle, nem bizonyosan egymásra következő, nem egyszer egymással párhuzamosan egzisztáló modernségek lírai változatait, nyelv— és „lírai én”— felfogását regisztrálta, hierarchizálta, tipizálta, minősítette, továbbá viszonyította az elmúlt korok poétikáihoz. Nem pusztán arról a természetes váltásról van szó, amely a korszakküszöbhöz ért hagyománytörténés sajátossága, hanem a sokat emlegetett (ám az irodalmi kritikában még kevéssé átgondolt) „felgyorsult idő” szerint gyors egymásutánban megképződő újragondolási kísérletekről, amelyek folyamatosan és egymással is vitában át— meg átírják a valaha érvényben volt, illetőleg a jelenben még érvényesnek hitt költészettanok fogalomrendszerét. Az irodalmiságot nem a normatív rendszertani megfontolások szerint konstruált ellentétpárokban meghatározva, hanem a sokszólamúság, a szólamok egyenrangúsága jegyében oldva föl a tételezett bináris oppozíciókat, mint: irodalmi—nem-irodalmi, retorikus/retorizált — alul/felülretorizált, „szép”— irodalmi-irodalomalatti, illetőleg irodalmon kívüli. Mindezek nem ellentétpárokat alkotnak, de nem bizonyosan mosódnak össze; másképpen fogalmazva: egyfelől régi korok retorikája üzen azáltal, hogy minden tónus, minden megszólalás a maga helyén megfelelő, másfelől a „regiszterváltás” lehetőséget kínál egy és ugyanazon jelenség többfelől, többféleképpen történő szemlélésére/szemléltetésére. Minthogy az egy örök (költői) igazság helyett célszerűbb a pluralitás és a multikulturalitás több, egymással egyenrangú, azonos értékű (költői) igazságáról/igazságában gondolkodni. Ami egyben oda is vezethet, hogy e (költői) „igazságok” realizálódási folyamata többirányú, s a lírai én rögzíthetetlenségét jelzi.

Míg az irodalomértelmezés — legalábbis annak több, joggal tekintélyes „iskolája” — nemcsak ragaszkodik a fentebb stílhez, hanem zárt fogalmi kört alkotva erősen normatív rendszernek igyekszik megfelelni, addig a költészet — legalábbis annak több, joggal tekintélyes változata — lehetségesnek minősítette a magasfokú retorizáltságnak, a nyelvi cizelláltságnak és a tudós költőt idéző (vagy annak „alakjára” rájátszó) magatartásnak lentebb stílű, a „profanum vulgus” szókincsét fölhasználó megszólaltatása összekapcsolását. Az irodalomértelmezésnek más, többek által (és nem egyszer) fenntartással fogadott eljárása azonban nem pusztán a nyelvi humor lehetőségeivel él, hanem a „primer” szöveg modalitását a magáévá élve, mintegy „privatizálva” a nyelvi imitáció révén közli „fölismeréseit” az irodalomról, irodalmi alkotásról/megalkotottságról; megszólaltatva annak — olykor csak egyik — szólamát. Míg a nyelvi műalkotások nem csekély hányada a régi vitát újítja föl eredetiség és utánzás tárgyában, összefüggésben a paródia és az irónia változóan jelentéstulajdonító cselekvésével.

Mindez aligha választható el teljesen a lírai énre vonatkozó előföltevések többszörös módosulásától. A versszöveg fölé vagy a kötetborítóra, figyelmet fölhívó betűtípussal szedett tulajdonnévhez fűződő (fontos?) (nem oly nagyon fontos) közlések értékelésekor a romantikus, a modern és a (poszt)strukturalista megközelítésekben egymástól radikálisan eltérő személyiségképzetek rajzolódnak ki; durván leegyszerűsítve: a költővel azonosított, illetőleg egy költőfunkciót betöltő lírai ént nevezve meg/fogadva el a vers beszélőjeként, vagy mindezt az én-osztódottság jegyében láttatva, lett légyen szó perszonális megnyilatkozásról, tárgylíráról (amelyben éppenséggel nem ritka az ál-első személy), az úgynevezett önmegszólító alakzatról — vagy éppen az előbb említett (lírai— lírikusi) hasonmás-konstrukcióról, nemkülönben a Szabó Lőrinc-költészetből elvont „dialogikus” verstípusról. A többféle, többnyire jól argumentált nézet közül egyet, a Magyarországon talán kevésbé emlegetett Caspar Spinnerét idézem, nem annyira a probléma megoldottságát jelezve, mint inkább megfontolásul, egy lehetséges irányt jelölve, amely Orbán János Dénes (újra) összegyűjtött, bár néhány tekintetben átszerkesztett verseskötetének értelmezéséhez érdekes szempontokkal járulhat hozzá: „Ebben mutatkozik meg a lírai én funkcionális jellege: miként a színházban fiktív színpadi teret építenek föl, a regényben meg saját fiktív vonatkozási rendszert, akként lépnek vissza a lírában a reális kommunikációs helyzettel való összefüggések az önnön költői struktúra kedvéért. Noha lírai közlés visszavezethető tényleges történésre, élményre, ám ez a vonatkozás visszavonódik a költemény esztétikai-fikcionális struktúrájában, úgyhogy a nyelvi jelentés lényegében a költői szöveg saját összefüggéseiben tárul föl. Az én azok által a közlések által határozza meg magát, amelyek róla a szövegben szerkesztődnek meg: például egy szerelmes versben szerelmesként értetődik. Ezáltal a deixis még mindig nem utal egy megragadható személyre: az én mint elvont valami (létezik), akinek számlájára írják a versbéli tulajdonságokat, cselekedeteket, tapasztalatokat. Ezért üres deixisként jelölhető meg a lírai én; a fogalmat ama ‘üres hely’ fogalmi vonzáskörében gondolom el, amelyről W. Iser az irodalmi prózával kapcsolatban beszél.„

E hosszúra nyúlt bevezetésre azért volt szüksége e szöveg beszélőjének, hogy korábban közölt, az ifjú erdélyi irodalmat tárgyul választott dolgozatai és ez ismertetés közé hidat építsen, és Orbán János Dénes régi-új verseskötetét az 1990-es esztendőkben először olvasott, de a jelen kötettel némileg átrendeződő tapasztalatai szerint kísérelje meg értelmezni. Mindezt tekintetbe véve érezhető szinte a végletekig leegyszerűsített kérdésnek az alábbi: ki (volna) Orbán János Dénes Anna egy pesti bárban című verseskötetének (el)beszélője? Talán nem egészen fölösleges a probléma körüljárása, hiszen egyfelől megalkotódott egy költő-személyiség, aki sikeresen olvas föl az előadóesteken, saját szituáltságát versben-nyilatkozatokban határozottan írja körül, nem tartózkodik a látványos önlegitimációs aktusoktól, s ilyeténképpen gondoskodik egy/a szerző-funkció életben tartásáról, másfelől megjelent egy verseskötet, amely messze nem teljesen változatlan megismétlése az előzőnek (Párbaj a Grand-Hotelben, 2000. És itt nem kizárólag a megváltoztatott cím sugallatairól lehetne/kellene beszélni!); a legfontosabb többlet a novelláskötet címadó elbeszélésének (Vajda Albert csütörtököt mond) beiktatása, méghozzá az utószó helyett alcímmel ellátott megjelöléssel. Eképpen az önértelmezés nehezen egyértelműsíthető ajánlata látszik lezárni a könyv szépirodalmi részét: személyesség és fikció, önlegendásító játék(osság) és kiismerhetetlen személyiség kölcsönös feltételezettségét tanúsítva. Míg a Párbaj a Grand Hotelben az allegóriává emelt rejtőjenős helyszínt és modalitást sugallja, az Anna egy pesti bárban fokozott mértékben hívja föl a figyelmet arra, ami a kortársi — fiatal — költészettel összeköti: a tulajdonnévvel kiemelt szövegköziség a magyar irodalmi hagyományba (Balassitól Juhász Gyuláig, Kassákig) léptet be, a cím többi része, szintén hely-jelölés, viszont a sanzon műfaj felé irányít. Rövidebben és talán kevésbé nyakatekerten: empirikus és fiktív elválaszthatatlanságát (lehet, hogy egymásba tűnését?, vagy egymáson áttetszését?, a palimpszesztus-jelleget?) intencionálná ez a kötet, amely részint magába foglalja az 1993 és 1999 között, kötetekben közreadott OJD-lírát, de amely elé címében megváltoztatott vers kerül, a lírai anyag zárásául pedig, a kötetnyitó Intró (ellen)párjaképpen, a kötetben eddig nem publikált Extró; az Anna egy pesti bárban tehát bevezetéssel és kivezetéssel rendelkezik. A tartalomjegyzéket eligazító követi az „empirikus” költő születési évszámával-helyével, ez továbbá a kiadás helyére utal vissza (Brassó-Kolozsvár), majd — s ez már valamivel problematikusabb, de még mindig nem „igazi” probléma — a költő megjelentetett köteteinek jegyzékével, s mind a szituáltság, mind az önlegitimáció bizonyítékaképpen díjainak szépen és érdemelten megszaporodott számával (jó könyvelő módjára számítsuk ehhez a 2002-es esztendő József Attila-díját), a díjak száma 1996 és 2000 között hét darab, ez a fokozatos kanonizálódást is jelentheti. A kemény kötésű (!) könyv címlapját az igen kvalitásos festő, Szentes Zágon festménye ékíti, eleve játékba hozva a kötetcím minéműségét és a kötet címadó versének „irányultságát”. Megint így írom: (ellen)párként a hátsó borítón „az ifjú erdélyi költő” (ez idézet) fényképe Faludy György néhánysoros ajánlásával, amelyet Faludy s.k. aláírása hitelesít, immár nem a költővé avatás/befogadás, hanem a magasra értékelés gesztusa érdemel hangsúlyos említést.

Az Anna egy pesti bárban tehát körültekintően, a tételezett olvasói elvárásoknak megfelelni akarván megkomponált kötet, költészet-regény, egy költő regénye, egy lírai magatartásforma története, melynek bevezetése, „tárgyalása„ és befejezése van, valamint egy függeléke, melynek téridejében részint elhelyezhető a kötetben megszerkesztődött költészettörténés, ám amely részint rejtve céloz az OJD-kötetek fikcionáltságát szavatoló előszöveg(ek)re. Tudniillik J. L. Borgesre. Méghozzá több szempontból is. A lírai hivatkozásaiban, a kötetzáró novella megidéző gesztusában és a címadó novella ideiktatása segítségével a novelláskötet Borges át(újra)szétírásaiban. Azaz: a Ficciones szerzőjének hangsúlyos jelenléte („Borgesba habarodva” — hangzik személyesen és borgesül) sugallni látszik egyfelől a referenciális olvasást (fogadjuk el biografikus igazságnak, hogy a Vajda Albert csütörtököt mond emlékező-közreadó szerzője Borges tanulmányozásával tölti napjait), másfelől azonban éppen a verseskötet Borges-citátuma („Tudni szeretném, ki hordozza múltam/ azok közül, kik én voltam”) figyelmeztet arra, hogy a megidézés akarása révén nem egyszerűen az ismétlések alakzatai konstituálódnak, hanem annak belátásához juthat el a megidéző, hogy bár úgy tetszik, mintha X ismételné Y-t, de a valóságban nem teszi. (J. Hillis Miller szavaival: „...it seems that X repeats Y, but in fact it doesn’t.”) Mivel az Intró hangvételével, tematikájával, műfaji megjelölésével imitál (A Szappan-repp), ajánlásával (a Nyelvterületnek) a megcélzott — ez itt többjelentésű szó! — lírai-szubkulturális mezőre irányít (Térey-Peer-Poós vállalkozására), ám motivikus struktúrájával az OJD-kötetek költészettörténetét, átírt-értelmezett múltját összegzi (azokét, akik ő voltak!!!), a följebb leírt Borges-idézetet a lírai gyakorlatba forgatva vissza. Ha a Borges-sorokból a lírai én lírai-poétikai előtörténete, a lírai én jelenkori helyzetéből megalkotott/megalkotódott hagyományértelmezése tetszik ki, ezáltal az én történetiségére vetülhet fény, akkor ez az Intró (re/de)konstrukciós igyekezetében az ismétlődésnek arra a sajátosságára alkalmazható, amely szerint a jelen szubkultúrájának szólamai közé iktatódhat egyfelől az OJD-névvel megnevezett líra-történés, másfelől e líratörténés énjének megannyi költői előképe/előszövege, amelynek átírása/átíródása a fikcionált lírai én konstituálódását eredményezi (de legalábbis bizonyos olvasói reakciókban eredményezheti). Példákkal élve: az Intró a szubkultúrát (azt a bizonyosat) mintegy létrejövési folyamatában szemléli, a nyelvi azonosulás és a líratörténeti elkülönülés dialektikájában. A tematikai utalások, illetőleg a szövegi idézetek egyként a repp jegyében szólalnak meg, mint például a megrövidített Kosztolányi-rímet/gondolatot a repp ritmusához és „tárgyi” hátteréhez alkalmazó sorok: „eszmélkedik a lét okain, / és első a listán a kokain.” A Felejtsük el, Darling programszerűen hirdeti a lírai én világérzékelésének irodalom által szemléletessé váló eljárását, a legtöbbet idézett-fordított Apollinaire-vers újraírásának integrálható eljárását, egy olyan lírai szituáltság versbe fogását, amely eltávolít a klasszikus, a századfordulós modernségnek az állandóság versus változás allegóriájától, ennek helyébe tematizálja a múlt és a jelen fikcionált énjeinek eltéréseit. Az Intró beleírja a múltbeli és a „kortárs” lírai ént a szubkultúrába, ezáltal egy, a korábbitól különböző (nyelvi) kontextust rajzol köré, fölvázolván az eddig nem sejtett versalkotási lehetőségét annak a lírai énnek, amely Apollinaire-nél éppen a változás és az állandóság kényes „egyensúlyá”-val látszott megrögzíthetőnek, s amely illúzió már Apollinaire más verseiben is „foszlásnak indult”:

Táncoljunk együtt Párizs fele,

nyomulj, na, bébi, mindent bele!

Mirabeau-reppem, alant a Szajna,

bukjál te édes, te balkáni szajha!

Az Intróból még egy példát hozok, ez már előlegezi az Extrót, illetőleg értelmezi az OJD-líra egy motívumát:

Konvertált lírám küldöm tehozzád,

szeretném, hogyha visszahoznád.

Visszahoznád tisztán, vasaltan,

csupán ennyit,

csak ezt akartam.

Szabadságot. Szerelmet. Szépet.

Ennyit. Magamnak.

És tenéked.

Aligha mehetünk el szó nélkül amellett, mily tudatossággal és erőteljesen hangsúlyozza a beszélő lírájának költőiségét, a vers lírába sorolhatóságát, méghozzá itt és másutt a vállalt és ritmusában elsajátított repp-megszólalás ellenében. Mivel a Nyelvterületnek szóló ajánlás messze nem bizonyosan azonosulás, az ismétlést „nem-platónikus” változatában elfogadhatónak és létrehozhatónak vélve. A versbe illesztett tárgyi anyag, szójárás emlékeztet a szubkulturálisként funkcionáló műfajra, ám a beszélő szerepként határozza meg az ebben a szubkultúrában ideiglenesen elfoglalt helyét. Lírája konvertálható, de időleges hely/területfoglalása (nyelvterület-foglalása?) korántsem állandósítható tartózkodás. Annál kevésbé, mivel líraiságába olyan, 19. századi, romantikus, Petőfi Sándorra emlékező/emlékeztető frazeológia épül be (még ha megtörve is az „eredeti” hely gondolatívét), amely a vers további sorait idegondolva-deretorizálva idézőjelek közé teszi, s így nem másról tanúskodik, mint a lírai én olyan „megképződéséről”, amelynek során az önirónikus imitáció és az irónikus elhatárolódás egyensúlyának igénye munkál.

Az Extró fölerősíti a Petőfi-utalást, a teljes cím félreérthetetlenné teszi, melyik Petőfi-verset írja szét a vers beszélője: „Nem párnák közt„, és ennek révén mintha visszavonná a korábbi, az Egy lázmérő, virágcserépben felütését: „Ha meghalok — csakis ágyban, párnák közt — / hamvaimat töltsék egy virágcserépbe”. Bár az Extró egy sora a távolról odagondolás lehetőségét derengteti föl, mikor némileg saját szövegére emlékeztet: „Hamvaival egy gyűszűnyi urna”... Még mindig a címnél időzve: dőlt betűvel a zárójeles alcím így hangzik: „(P. S. Oroszországban)”. Ez ellene beszél a főcímnek, amely határozott utalás, ez azonban csak találgatás, a versben emlegetett Petrovics (Sándor) éppen úgy szóva jöhet, mint az Egy gondolat bánt engemet... Petőfi Sándora, ez utóbbi a tankönyvekből, az átlag-irodalmi ismeretből lépne elő, az előbbi az úgynevezett Petőfi-kultusz deformációjából, amely azonban szintén tekintélyes múltra tekinthet vissza, és amelynek „szerzői”/„ellenszerzői” között lelhetjük Jókai Mórt, Reviczky Gyulát és Krúdy Gyulát. Így az Extró tétje, s ez az egymás ellen feszülő fő- és alcímből kiolvasható, nem a Petőfi-líra újraértelmezése, hanem a Petőfi-életrajz utóéletének olyatén földolgozása, amely az ajánlás révén (apróbetűvel szedve: Tandori Dezsőnek) mai költészettörténeti jelentéshez juttathatja a biográfia időszámításával szemben fölvázolt lírai befogadástörténetet, azaz annak átstrukturálásához járulhat hozzá. Mielőtt a fő- és alcím, valamint az ajánlás összeolvasásából talán levonható tanulságra térnék, utalnék arra, hogy az Anna egy pesti bárban öntudatosan lírikus beszélője ritka következetességgel ismétli olyképpen metaforáit, hogy azokat (nem feltétlenül az elbizonytalanítás célzatával) sokféle szövegkörnyezetben, többféle vonatkoztatási rendszerben, a jelentésváltozatok szövevényében lehessen szemlélni. Ha az Extró első szakaszában ott a kijelentés: „lelkem ingét tisztára mostam”, ez távolról utalás az Intró soraira, a konvertált líra tiszta, vasalt módon való visszahozására. Ennél jóval közvetlenebb szövegrokonságról is be lehet számolni: „Imák szappanos vizében mostam / ki saját lelkemet...” (Saját lelkéről, ez persze a Szappan-repp felé is irányíthat); „Azt a szép kövér asszonyt szeretném látni most, / aki fehérre mosta életem sáros ingét...” (Azt a szép bálna-asszonyt, azt a kétarcú várost...) A találkozás elkerülhetetlen a pont utáni verset sejttette meg, az Extró a helyzetnek megfelelő túlfeszítéssel a halál utánit; T. H. úr Kolozsvárott (Troppauer Hümér) fölfigyel arra, hogy „A főtéren szobor van, / a lelkünk a szoborban„, a beszélő köznyelvire fordítja le/át önnön pátoszát, különös tekintettel az erdélyiség emblémájára, az Extró józanabb közlése szerint: „bizony nem ékesíti márvány...”

Olyan kivezetés az Extró, amely az OJD-költészet motívumaiból is elvezet, és az extrém helyzet miatt (P. S. Oroszországban, a versből kitetszően nem Puskin Sándor) az egyes szám első személyű előadás ellenére a „ki a lírai én e versben?” kérdést téteti föl; ki az, aki saját utóéletéről, megélt(?) utókoráról szól: A kérdést még indokoltabbá teheti, hogy a negyedik versszak mintha beszélőt váltana: „Élt? Mennyit élt? Huszonhat évet?” Mintha az Egy gondolat bánt engemet szerzője nem volna azonos az oroszországi P. S.-sel... Hogy aztán a lírai énről, akinek (akiknek? vö. Borges-idézet) folyamatos jelenlétét a szétírt Petőfi-vers sorai hitelesítik, áttevődjék a hangsúly a befogadástörténetre, az ajánlás és a két fontos helyen szereplő tulajdonnév sugalmazásával a Tandori-költészet előtt hódoló gesztusokra. Ugyanakkor a Tandori-lírától messze nem nagyon idegen groteszk versszervező tényezőként problematizálja azt a feszültséget, amely a cím, az alcím meg az ajánlás révén előlegeződik, hiszen mindhárom versbéli mozzanat más poétai mezőre kalauzolhat. Ez a feszültség mindvégig fennmarad a versben, helyenként az abszurd határaihoz közelít. Önmagában szinte természetesnek vélhetnők ezt a kötetzárást, hiszen kivezetés; eltávolítás egy többszörösen lezárt líratörténéstől, visszatekintés arra, amit a lírai én el-lehagyni készül. Ezt erőteljesen jelzi a szerepversi megformálás, bár az ajánlás fenntartja az hommage-líra lehetőségét (is). A kettő persze nem összeférhetetlen, hiszen az OJD-líra a hagyományosan értett összeférhetetlenségeket fölszámolja. S ha mégis összeférhetetlenséget érezne az e költészettel ismerkedő olvasó, akkor a megszólalás különféle síkjainak összemosására volna szükséges emlékeztetnünk: ezúttal a Petőfi-idézetek segítségével nem imitálja Petőfi vizionáriusságát, a Tandori-ajánlással pedig nem hozza játékba Tandori különféle korszakainak lírai beszélőit, mindezek szembesítésével az OJD-költészeten töpreng el a vers megszólalója. Az Extró tehát az OJD-líra egy periódusának végkicsengése (a Bárka című folyóiratban közölt újabb három vers[56] ugyan előszövegek utánköltése és átjátszása, ám érzékelhető a pastiche-ban érdekelt lírikus fokozatos maszkcseréje). Az Extró azonban groteszk elemekkel élő elszámolás is szívesen használt, részben kiüresített, azaz a végsőkig kiírt motívumokkal, ki-átforgatott metaforákkal, versformával. Az Ady-, Kosztolányi- és József Attila—át/szétírások helyére Petőfi széttördelt verssorai kerülnek, valamint az utóélet disszonáns (ám vissza-visszatérő) mozzanata, amely a költősors extremitását helyezi a kortárs versnyelv kontextusába, s így a biográfiát, az utóéletet nyelvi alakzatként gondolja/gondoltatja el. Az ajánlás és két utalás segítségével versbe foglalódik egy másik költő, Tandori Dezső, életének-legendájának néhány külsősége (veréb, paripák), inkább anekdotikus ismeret, mint szöveges idézet révén. Az első utalás a halál utáni versek hamvait és Tandori verebeit hozza össze, a verslét és a vershalál kronológiájához igazítva, míg a második utalás költészettörténéseket vet egybe, a Petőfi-idézetet a vers végére Tandori-tematikává változtatva. Az Extró ennélfogva éppen a költői lakozás szélsőséges, a befogadás során misztifikálódó eseteire játszik rá, messze térvén a szerzővel (bármelyik szerzővel?) azonosítható lírai én tételezésének eshetőségétől. Hiszen az oroszországi P.S. felfogható egy kötetét záró poéta alakmásának, de értelmezhető akként is, mint egy különleges helyzet tétova, bizonytalan és elbizonytalanító költő értelmezője; eljátszik a legalább létének irodalmi témává lényegülésével, az életrajza, megjövendölt és nem képzelt utóélete által elhíresült költőt emlegetve, egyszerűen szólva egy szöveg(lét) továbbgondolásában munkálkodva. A szerepvers olykor a szerző által fölvett maszk és a maszk mögött rejtőző arc viszonyára kérdez, a megalkotott lírai én alak/hasonmásában keresve azt, milyen módon „arctalanítja” magát a szerző (vagy a szerzőt helyettesítő lírikus-beszélő), illetőleg mint adja át (nyelvi) kompetenciáját az általa létrehozott egyes szám első személynek. Az Extróban megszólaló P. S. természetesen nem azonosítható Orbán János Dénessel, még akkor sem, ha érzékeljük, mily kiváló ismerője az OJD-névvel megjelentetett lírának. Ugyanakkor a „megképződő” lírai én a „főcím” szerint megalkotja-elmondja a kötet befejező versét (volt róla szó), annak a kötetnek végső versszavát beszéli el, amelynek cím- és hátlapján „szerzői tulajdonnév” olvasható. Igaz, ezt a tulajdonnevet nem magánemberi mivoltában minősíthetjük jelentésesnek, hanem azoknak a könyveknek ismeretében, amelyekben az (ön)életrajzinak minősíthető vagy akként minősülő mozzanatok is egy lehetséges világ összetevőit alkotják. Azaz OJD, aki a cím- és a hátlapon „szerepel”, egyben azoknak a lírai éneknek összessége, akiknek létét az 1993 és 1999 közt írt, kiadott versek tanúsítják.

Még egyszer nem árt visszapillantani az Intró és az Extró ajánlásaira. Amennyiben az ajánlásban olvasható személynevekből vagy egyéb megjelölésekből nem csupán a(z) hommage néha üres gesztusa bukik elő, hanem jelentésesség intencionálódik általa, legalábbis az elfogadás, elutasítás, valahová kapcsolódni kívánás vagy elhatárolódás szándéka fogalmazódik meg, része lesz (vagy lehet) a versbeszélő önlegitimáló, öntematizáló törekvésének. Talán nem túlzás azt állítani, hogy részben kijelöli, mi, miféle más, miféle rokonuló világok vonhatók be az olvasás során, részben pedig az tulajdonítható az ajánlásnak, ki(k)-hez, mi(k)hez képest határozza meg önmagát, elfoglalandó helyét a vers beszélője. Történhet utalás egy csoportra, egy (harcos)társra, segítőre, közbenjáróra — és mindezek ellenkezőjére. Az Anna egy pesti bárban esetében a kötet két szélső pontján „beszédes” ajánlás olvasható, ama „poétai mező” (a kötetben nem szereplő, nem hivatkozott Csokonai Vitéz Mihálytól idéztem) kijelölése, amely pontok között az OJD-líra elhelyezhető. Hiszen a Nyelvterület e kötet beszélőjének is sok tekintetben rokon „tája”, nemzedéki, érdeklődési, hagyományértelmezési problémák olykor hasonlóképpen merülnek föl. Ám az ajánlás azt a főcímet követi, amely nem enged meg többet, mint egy rokonszenv-megnyilatkozás tulajdonításának szemrevételezését; s az ajánlást követő vers a Téreyékétől nem egyszerűen a hangsúly és hanglejtés másfajta elosztásában tér el, hanem (s ez már az önlegitimáció része) a saját líra befogadtatásában mutatkozik érdekeltnek. És lényegében az Extró szintén nagyjában-egészében ilyen irányba tart (legalábbis én így látom). A Tandori Dezsőnek lovagias gesztussal átadott vershamvak messze nem egyértelmű hommage-szándékot sugallnak, mint ahogy a verset záró, nem kevésbé összetett Tandori-idézés sem feltétlenül az elismert mester poézise előtt hódoló lírikus befogadó magatartásáról árulkodik. Inkább (ismétlem) arra derít fényt a két ajánlás, mi közé szituálja az Anna egy pesti bárban lírikusa önmagát, költészetét, kik közé tört be az összegyűjtött verseknek evvel a változatával.

A leplezetlenebbül (ön)életrajzi Vajda Albert csütörtököt mond már csak azáltal is eltávolít a „referenciális” olvasástól, hogy az apa alig vagy sokféleképpen értelmezhető beavatottságának irányába indít el, hogy a „végcél” elérhetetlen maradjon, s az apa „titka” borgesi keretbe helyeződjék. A titok feltárulása elhalasztódásának oka a jelentés-sokszorozódás lehetségessége, illetőleg egy olyan ismétlődés, amelynek térideje imaginatív, minek következtében inkább az ismétlődés látszata az, ami megjelenik. Az anekdotázó-mesélő előadás nem csupán a Borges-figurák megnevezésével, az apa borgesivé válásával lépi át önnön határoltságát, nevezetesen a családtörténet egy időben és térben viszonylagos pontossággal elhelyezhető szakaszát, hanem a Borges-értelmezés beléptetésével az „ábrázolt tárgyiasságok” közé. Minek következtében az olvasás „interaktív” cselekedetté válik, nem pusztán az olvasmányok kelnek létre, hanem azok visszahatásukban is érzékelhetők lesznek.

„Magyarázataim fantazmagóriák, költői őrültségek. Apám, az ágyban fekvő, gondolkodó és emlékező apám most Funes, az emlékező. Ő a körkörös romok mágusa, aki megálmodott engem, hogy én újramondhassam őt. És másokat. A Szabad Európa Rádiót. Vajda Albertet, aki csütörtököt mond.”

Az akart és az akaratlan emlékezés összeér, mint ahogy a referenciális meg a fiktív is. A megidézett „tapasztalati, tárgyi valóság” a fikcionalitásban avatódik be abba a szimbolikus rendbe, amelyet az irodalmi alkotások sora szervezett egységbe. Ezúttal nem térek ki arra, hogy az erdélyiség emblémájaként funkcionáló Dsida-vers miképpen integrálódik a szövegbe, az újramondás nemcsak az apai életrajzra, irodalmi alakká válására irányul, hanem gondolkodás- és költészettörténeti „jelentés” intencionálására is vállalkozik, méghozzá aképpen, hogy kilendít a megszokásból, ismételten, mint annyiszor a kötet folyamán, az újramondást az átírással teszi elfogadhatóvá és szemléletessé. Többrétegű az a mnemotechnika, amely ebben az elbeszélésben megfigyelhető, hiszen az életrajzi és a líratörténeti egymást áthatva képzelteti el a múltat.

A Vajda Albert csütörtököt mond beszélője emlékezésében megálmodottságok kereszteződési pontján képes csak egykori és jelenlegi önmagát szemlélni. Ennélfogva a lírai én sokszerűségére, az énsokszorozódásra döbben rá Borgest olvasva, Borgessel vitában állva, vitaverssé tömörítve az esetleges jelent, ám a jelen felől tekintett múlt és jövő esélyeit. A borgesi előszöveg-konstrukcióval a maga énjeinek többféle lehetőségét szegezi szembe, egyben elfedve a borgesi előszöveget, „kiigazítva” annak múlt-értelmezését, miközben latolgatja az írásvágy megvalósulhatóságát. A följebb felsorakoztatott motívum-együttesből kimaradt egy odaillő darab, amely egy jelentős vers jelentős helyén hangsúlyozza a motívum jelentőségét. Az In Aesthetica párvers első részét (Curriculum) eképpen fejezi be a versbeszélő:

Ó, ha le tudnám írni mostan,

hogy mennyi minden költözött belém,

midőn a lelkem hófehérré mostam!

(A motívumok összegyűjtése közben sem feledkezhetünk meg arról, hogy a most időjelölése miképpen rejtőzik el abban a szimbolikus cselekvésben, amely egyként tartalmazza a megtisztulás-megújulás, az ünnepre készülés, a váltás, a köznapiság elemeit...)

Az Intró akart derűjére, magabiztos előadására, kihívó magatartásformájára az Extró visszafogottsága válaszol (nem csekély a különbség Téreyék és Tandori Dezső lírikusi megszólalásmódja között). A Vajda Albert csütörtököt mond pedig itt, ebben a kötetben fölerősíti a lírai én elszánását a világirodalmi labirintus bejárására, a „kinyerhető” jelentések műbe fogására, ezáltal újabb lírai én-ek megalkotására. Ez a megalkotás sosem lezárható, sosem véglegesíthető tevékenység, a mitológia ideidézhető alakjai közül talán a leginkább a próteuszi volna a megfelelő e lírai én természetét körülírandó. A „száz alakban” önnön líráját zengő, önnön lírájára mutató, önnön lírájában mutatkozó én a „benne-lét útjának harmadán” fölajzott irónjával veti papírra szétszaggatott szóvirágait.

---