Demény Péter:
A találkozás elkerülhetetlen
In: HELIKON, 1997/5
Orbán János Dénes második kötete igazi nagy dobás. Kiderül belőle,
amit már a Hümériáda sejtetni engedett, ám ez a könyv kétségtelenné tett:
hogy költője rendkívüli kifejezőerejű tehetség, akinek versei
Adytól, József Attilától, Rejtő Jenőtől és ki tudja megmondani,
ki mindenkitől tartalmaznak szó szerinti vagy megváltoztatott idézeteket,
aki Salamon királlyal, Dantéval és Borgesszel bratyizik, s bár e gesztusok kétségtelenül
bosszantóak, be kell látnunk, hogy OJD állja a sarat: nincs megilletődve
a klasszikusoktól, és nincs miért megijednie tehetsége bármit megenged
neki. Fantasztikus könnyedséggel használja a különféle formákat, tercinát éppoly
lazán ír, mint szabad- vagy hosszúverset, s a párosrím éppúgy a kisujjában van,
mint a szonett szabályai.
A költőnek két nagy témája van: a város és a szerelem. A Judit-ciklus
első versében, mely ezt a címet viseli: Azt a szép bálna-asszonyt, azt
a kétarcú várost” (9. o.) ezt olvashatjuk:
És festeni próbálom e két behemót testét,
bár az eszközöm hitvány: a szó csak gyenge festék.
S miközben ezt a kettős teste lihegve mászom,
fölsejlik régi énem a vers mögötti vásznon.
A két fő téma tehát összeolvad: a szerelem a város lakója. OJD nem idealizálja
se egyiket, sem másikat, de nem is viselkedik úgy, mint aki meg van győződve
róla, hogy városánál rosszabb nem létezik a földtekén, és a szerelemnek sincs
nagyobb vesztese nála. Ha mégis így gondolkodik, akkor elég szepegős-giccses
vers az eredmény, például a Nem fognak visszatérni című, az 51.
oldalon.
Ez azonban tényleg kivétel. Az előbb fölsorolt klasszikusok közül Rejtő
Jenő hatott a leginkább Orbánra vigyorgó pofával írja át Adyt és
a többieket. Az élet olyan, mint a füst. Elillan, mielőtt még igazán
boldog voltál. A 74. oldalon található Rejtő-idézet tökéletesen jellemző
erre a költészetre, s talán azért érzem a sok álarc közül Vanek úr maszkját
OJD igazán találó álarcának. Ennél a költőnél az élet és az irodalom könnyed
semmibevétele jelenti azt a jelmezt, amelyben csodálatos dolgokat képes produkálni.
Úgy érzem, a legjobb darabokból Vanek úr hangját hallhatjuk, még akkor is, ha
nem a neki ajánlott ciklusban vagyunk. Így például A város is hordoz csodákat
című verset is mintha a mafla magántitkár dalolná, aki tökéletesen elégedett
a várossal, hiszen: szürkesége csalóka látszat, és egyáltalán
mindennel elégedett, mert nem képes elégedetlen lenni.
Gyakran szomorkodik, mindenféle megesik vele, egy ízben még dühös is, hölgyem, Önnel a fasz kivan, mondja a folyton gyakorló énekesnőnek, de nem lázong, mert nem az a típus, és mert nem is tudja, ki ellen lázonghatna. Vanek úrral megesnek a dolgok, ez kapcsolja össze a többi lírai énnel, akikre hernyótalp-ajkú, kupola-emlőjű és egyéb vonzó tulajdonsággal rendelkező amazonok rontanak. Ennek ellenére a megénekelt erotika sohasem ízléstelen, mert az invenciózus képek ellensúlyozzák a naturalista jeleneteket, kipofozzák, enyhítik, művészivé teszik azokat. OJD átírja az Énekek énekét, és az ember azt gondolja: igen, csakis így nézne ki az újabb változat. Ebben a környezetben egyszerűen nincs helye a másiknak, sem ájtatoskodónak, sem obszcénnak.
Pedig a helyszín nem a legvigasztalóbb. Az ágy széttört (sőt, széttörött),
szőnyeg / szekrény semmi. Mint egy lerobbant kültelki
lakás. És mégis belefért egyetlen szobába / minden, mit az élettől
kértem. Lehetne szomorkodni, hogy hát igen, ennek a generációnak már ez
is öröm, mekkorát zuhantak az igények. De OJD-től távol áll az efféle botcsinálta
tudományoskodás. Egyszerűen leírja, ami van; igaz, ezt botrányos eredetiséggel
és erővel teszi.
Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha e költészet csak nevetni tudna
bár ez semmit sem vonna le értékéből. Jelezni szeretném egy igen markáns
líraiság meglétét egy-egy olyan, igazán szép versben, mint az Sz. R. kisasszony
emlékkönyvébe (34. o.), vagy Az elcserélt rózsa (94. o.) Különösen
az utóbbit tartom figyelemreméltónak. A költő itt két könyvoldalon keresztül
használja a páros rímet, föltámasztva tehát a hosszú verset, ha nem is éppen
úgy, ahogy Nagy László megálmodta. Talán manapság nem is lehet annyira hosszú
verset írni olyan szinten nem tudom. Nagyon meglepett, hogy valaki történést
ír le, méghozzá hosszú történést, tehát hosszan, és közben úgy bánik a saját
maga által választott szabályokkal, hogy minden fontosat közöl, és mégsem válik
unalmassá. És a giccset is elkerüli, pedig annak lehetősége már a címben
is benne rejlik, s nem volna nehéz kibontani.
Végül hadd kedveskedjek a klasszikus költészet kedvelőinek is: OJD minden
bizonnyal úgy gondolja, ahogy ők: a vers szépsége elsősorban a képzeleten
múlik. Ebben a kötetben gyönyörű képekkel találkozhatunk egyik-másik
örökre megmarad az emberben:
A villamos a szívben dübörög
és síneket fektet a vérerekben,
száguld és csönget, üvölt szüntelen.
S a szem csak bámul, órákig, meredten,
egy állomást, hol kutyatej terem.
(Költőnk és tora, 24. o.)
Kilép a térre és a fény
véresre karcolja homlokát.
(Séta, 55. o.)
Az ajtó nyitva, és a lány arcán ott ül a súlyos álom,
bíbor rózsát szorít kezében, s a pőre mellen és a vállon
szerelmes csillag fénye csorg. Az ajkát összemarta szörnyen
álmainak ragadozója, szerelme titkos, drága szörnye.
(Az elcserélt rózsa, 94. o.)
Aki ilyen könnyedén cserél jelmezt, és ennyire könnyedén tud hiteles lenni bármelyikben,
az nagy költő, és amit művel, nagy költészet.