Balázs Imre József: A találkozó leteríthetetlen. In: LÁTÓ 1997/2.

 
Balázs Imre József:
A találkozó leteríthetetlen
[A találkozás elkerülhetetlen]
In: LÁTÓ 1997/ 2
 
 
Szerdánként házában ülésezett a Dante-klub. Minden héten kikerestek négy sort Dantéból, hogy gondolkozzanak rajta és azután étkezés után közöljék egymással gondolataikat. Márpedig aki egyszer végighurcolt négy Dante-sort egy moseli borral öntözött villásreggelin, az tudja, micsoda súly ez.
(Stephen Leacock: A Mauzoleum Klub)
 
Kikeresés

Rengeteg találkozó gyűlt össze, s a találkozók végül döntöttek. Mert az irodalom a találkozókban él, nem ott, ahol hiányoznak a megbeszélt összejövések vagy véletlen összefutások, vonaton, otthon, ágyban, asztal mellett. A találkozókról pedig beszélni kell, mert a találkozóknak súlya van, másfél mázsa vagy alig félmázsa, de nem feltétlenül a gravitációs gyorsulás alapján mérhető súly ez. A találkozó ugyanis egyszerre szereplő, azaz résztvevő, és helyszín, alkalom, ahol a résztvevő részt vesz. A részvételnek megvannak a maga műfaji kötöttségei, amit az érdekeltek szabnak meg. Mindenekelőtt az, hogy a felmerülő problémához hozzászólnak. A hozzászólás hozzászólások és közbevetések formájában történik.

Első hozzászólás: Judit
Lényed ott minden lényeget kitölt
(József Attila: Óda)

Amikor Juditról szólok, a másik találkozó arra késztet, hogy ne csak Judit forogjon (a) szóban. Mondhatni, ismét a helyszín és a szereplők problémája kerül előtérbe. Juditról persze enyhe grimasszal kijelenthető az, hogy helyszín és szereplő egyszerre. Ami érdekesebb azonban, hogy ugyanezt a városról, a kétarcúról is elmondhatjuk anélkül, hogy túlságosan messzeható lenne az Eszköz. (Az Eszközről még nem esett szó, de majd ő is sorra kerül.)

Közbevetés:
És festeni próbálom e két behemót testét,
bár az eszközöm hitvány:a szó csak gyenge festék.
(Azt a szép... 9.)

A város, amikor szereplő, akkor úgy kétarcú, akár a lélek: egyszerre gazdag és szegény, színes és szürke (vö. Tkp. így is lehet élni). Amikor festett szereplő — valahogy úgy, hogy az egyik szereplő festi, amint a Másik festi azt, amit látványként érzékel a találkozó —, ez a kettős arc még izgalmasabb. Mindenekelőtt ismét lélek-szerű, de most másként. Kicsit olyan ez a lélek, mint amit Dr. Jekyll és Mr. Hyde szokott a találkozók elé tárni, kicsit olyan, mint az orwelli hősé az elrejtett és lesben álló félelmekkel. Pontosabban: félelemmel, mert éppen az a fontos itt, hogy egy bizonyos félelemről van szó, arról a legmélyebb félelemről, amely Orwellnél a patkányban testesül meg.

Közbevetés:
a sarokban ott leselkedik a narancssárga szörny, és szinte hallani lehet velőkig hatoló iszonyú csöngetését.
(A festmény. 13.)

Hogy mi ez a félelem, és miért ez, arra valahol Judit mögött található válasz. Judit nem kerülhető meg, hisz ő az, aki fest és akit festenek, vagy legalábbis a költő (melyik?) úgy tesz, mintha a kép a Judité volna. De bárki legyen is a festő, emberalakot pingált a képre, kit félig hangyák borítanak, s ez a tette már megmásíthatatlan. Hogy a hangyák alatt van valami, az sejthető. Sőt, tudható, hogy egy egykedvű tekintet is van alattuk-közöttük. Ez fontos a találkozó szempontjából, mert egy elterjedt nézet szerint a Festő önmagáról is fest. Az egykedvűség belenyugvást, valaminek az elfogadását jelenti, jelen esetben a kétarcúságét.
Ne kerülgessük hát Juditot, hanem vágjunk át rajta. Ez nem könnyű, Judit méreteinél fogva. Ez a nagy-ság első pillanatra nevetséges, de nem önmagában; a dolgok soha nem önmagukban nevetségesek, hanem valamire vonatkoztatva. A Judit nyelve az, amire figyelünk ilyenkor, a helyzethez képest: arra, ahogy az „alig félmázsa” a másfélről szól. Emelkedett a hang és elragadtatott, biblikusan és profánul rajongó.

Közbevetés:
a te nyakad mint hőerőművek kéményei; a te szemed
mint feneketlen tengerszem, melyből soha nem apad ki a
kéj vize; a te orrod mint összkomfortos kétszobás lakás.
(Ó, én hatalmas Asszonyom. 21.)

Kicsit a csizma és az asztal összefüggésével, kérdőjelével van tehát dolgunk, amikor nevetünk Juditon. Ám ahogy egyre messzebbre jutunk, Judit egyre kétarcúbb maga is. Mikor a tankokat félresöprő, szerelmet átvivő, és akár a főző-mosó-vasaló-festő Judithoz érünk, akkor Judit szép lesz, s ez a szépség az egész Juditra kisugárzik, a nagy-ság pedig nevettetőből egyre inkább mosolyogtatóvá válik.
Ehhez persze sajátos módon járul hozzá a nézőpont is, ahonnan Juditot látjuk: a túli körökbe hatolni nem vágyó én, a földhözragadt és szárnyaló elme, aki a bálna-asszonyt és a várost festi saját eszközeivel.

Közbevetés:
S miközben ezt a kettős testet lihegve mászom,
fölsejlik régi énem a vers mögötti vásznon.
(Azt a szép... 9.)

Az én megtöbbszörözi önmagát: beszél az énről — a régiről és az Azutániról — s ezekben egy régi Őről is, arról, aki egykor találkozott a másfél mázsás boldogsággal. Úgy beszél, hogy egyszerre mind beszélnek, de nem beszélnek el egymás mellett, és egyikük mondandója sem vész el. A régi Ő¹ szavai visszajárnak, helyenként átalakulva (vö. „Felnőtté tett”, „Szerettem volna gazdag lenni”, „A rakpart alsó kövén ülni” stb.). És nem csupán szavai járnak vissza, hanem sínekhez való viszonya is (vö. Költőnk és tora). Itt máris Judit mögött vagyunk; a hangyák is ideértek. A félelmet, az időt, a hangyákat nem lehet végleg kizárni.

Összevetés: Az én mondja:
Az idő kint vonult.
Ajtónkat nem tudta betörni.
A percek — komor, szürke hangyák —
csak a várost cipelték némán
egy ismeretlen cél felé.
(A szerelemtől poshadó egyszobás. 18.)
 
Az Azutáni én mondja:

A szerelmet az idő győztes hangyái viszik

(Költőnk és tora. 24.)
 
A hangyák már nem átvisznek valamit valahová, hanem ismeretlen cél felé haladnak feltartóztathatatlanul. A sokarcú Judit, város és a sokarcú én viszont ott marad Judit mögött.
 
Hozzávetőlegesség:
Ő meghalt, de az arc örök.
(Külvárosi kéj. 20)
 
Második hozzászólás: A tangó bűvöletében
annyit ér amennyit ő ér amennyit ér
az én ameddig ér az én
az én az égig ér?
(Kelemen Hunor: Széltangó)
 
A tangóról tangóul beszélek. A tangóról a tangó beszél.
 
Közbevetés:
este kilencig koldus
este kilenctől herceg
 
rózsára cserélt birtok
virág egy utcalánynak
(A tangó bűvöletében. 27.)
 
A tangóban szenvedély van, virág van, ritmus van. A tangóban Nő van. A tangóban Ő van, Ő nyílik. És ismét van mögötte valami, egy színtér, ami ismét város, a város, csillogó, bohém, kissé romlott, de ismét elbűvölő. A tangó-nyelv kissé patetikus, érzelmes, annyira, amennyire a sanzonok szövegei szoktak érzelmesek lenni. Kifejező nyelv ez, jóízű, nagyvonalú, lendületesen ábrázoló, kontrákból és rekontrákból álló.
 
Közbevetés: Kontra:
Bár ott laknék a Szamosnál,
Szamos vizében te mosnál,
és kék lenne, akár a szemed,
a víz, s szeretnél engemet!
(Sz. R. kisasszony emlékkönyvébe. 34.)
 
Rekontra:
Nem értettem és most sem értem:
nem küldött el. Nem mondta, mért nem.
 
Nem tudom, életének véget
mért vetett. Megitta a mérget,
 
s már halott volt, mikor kerestem.
Nem üzent, nem írt levelet sem.
(Mariann. 30.)
 
Itt nem a szereplő egyénisége az uralkodó, hanem a tangó-világlátás, a ritmus, itt megfér egymással Albert, Mariann, az én, a rózsa és a hatos, Ophelia talán kevésbé, s a sátáni bridzsnek is bele kell lendülnie, hogy a második tánclépésre átvegye a ritmust, ami ural s amely erős karral irányít végig a repertoáron. A jólismert szöveg-betétek (vö. Százszor megcsókolsz...) is folyton a találkozó segítségére vannak az irány megtalálásában. Virtuóz tánc, haladóknak, és idősebbeknek is.
 
Közbevetés:
...Szóval én unom
hallgatni hangját, hisztijét.
Rendben van, Albert, hisz tiéd
az ország. Még egy éj, s rugom.
(Albert. 33.)
 
A táncmozdulatok olykor szinte kínálják magukat az eltúlozásra, s ezáltal a tánc hevében az (ön)irónia megnyilvánulására, az önreflexióra. Mint minden.
A tangó nem több, mint költészet, de nem is kevesebb. A tangó tangó.
 
Harmadik hozzászólás: A kert
 
összetart ha összeköt ha mégse
(Kelemen Hunor: Széltangó)
 
A kertben tél van mindaddig, amíg ki nem tavaszodik, amíg be nem járjuk a sétányokat. A kert kissé kertváros-szerű (vö. címek), kísértetekkel, más találkozókról ismert találkozókkal, szavakkal.² A kertben sokféle munkát szoktak végezni: virágokat kötnek csokorba, különféle növényeket kötnek különféle karókhoz. Ebben a kertben inkább csokorrá kötés folyik. A kötés nem nagyon szoros, néhány szó csupán és másfél mondat.
 
Közbevetés:
a tárgyak eme kertjében minden elképzelhető és elképzelhetetlen megjelenhet. „Asztalom is egy kert...”
(Két kert. 42.)
 
Ez egy személyes kertváros, jóval személyesebb, mint az előbbi színhely- és szereplővárosok. A találkozó felkapja a fejét és megjegyzi, hogy ez a prózaversekre fokozottan érvényes (l. Két kert, Nem fognak visszatérni). Aztán tovalépdel, sorra felveszi az asztalon heverő tárgyakat: a városban fürdő testet óvatosan, hogy le ne ejtse; nyugodtabban nyúl a főtéri szoborhoz és a csodákhoz, mert azok robusztusabbak.
 
Közbevetés:
A főtéren szobor van,
a lelkünk a szoborban,
alatta ősapáink,
a múlt, a krumpli, és, ó,
a király alatt szép ló.
 
De mi csak gyalog lépked.
Királyunk, könnyű néked!
(T. H. úr Kolozsváron. 49.)
Robusztus és törékeny tárgyak egymás mellett, néhány apró gyomnövénnyel: ennyi a kert téltől tavaszig.
 
Negyedik hozzászólás: Vanek úr itt-ott
 
a szöveg csak egyetlen ítéletet válthat ki belőlem, amely végképp nem minőséghatározói: ez az!
(Barthes. 81.)
 
Felvetés:
...egyszerre egy ismerős kép tűnik elém. Igen! Ez Vanek úr!
A kép alatt ez áll: „Grey egyiptomi főparancsnok, aki váratlanul felderítetlen okból főbe lőtte magát.”
(Rejtő Jenő: Vanek úr Párizsban. 248.)
 
Vanek úr a versben ténfereg, ácsorog, dünnyög, mekeg, kukát látogat, kötélen mászik, szóval: Vanek úr határozottan költői figura, de nem úgy, ahogy például Troppauer Hümér, a költő. Ha Hümér Alany, akkor Vanek úr Tárgy. Hümérnek versben kell megszólalnia.³ Vanek úrról verseknek kell születniük, Tárgyiassága miatt.
 
Közbevetés:
Narancs ingben és zöld zakóban
állt, és dünnyögött elhalóan:
Szahar...
(Vanek úr Párisban. 61)
 
De vajon Vanek úr Vanek úr? Van annyira Vanek úr, mint amennyire Hümér Hümér?
 
Átalvetés:
Nem. Mégsem egészen a Vanek úr. Soványabb és... és hát igen... Sokkal értelmesebb az arca. Talán itt is van valami összefüggés. Ezt is megnézzük.
(Rejtő Jenő:Vanek úr Párizsban. 248.)
 
Úgy van. Ez a Vanek úr több, mint az előregyártott mása. Az arcában van valami, ami több, ami kapcsolatban van a létezőkön való tűnődéssel, a kukalátogatással, a kacagással. És mégis: „Ez az!”. S ez az ítélet állja a sarat sokkal inkább, mintha Hümér Hümérségére vonatkoztatnánk. Sejtésem szerint nem azért, mert a továbbgondolt Hümér obszcén, s az „előregyártottról” ez nem derül ki. Inkább ott kell vizsgálódni, hogy a Rejtő-hősök általában elRejtőznek. Valamiféle elhallgatottság, titokzatosság kavarog körülöttük.
Hümérben a legtitokzatosabb az, hogy nem tudjuk, milyenek a versei, arról folyton hallgat a szöveg. Vanek úr viszont egészében: élettörténete, különös cselekedetei, reakciói miatt titokzatos.
 
Közbevetés:
— Ha érdekli, elmondhatom,hogy süllyedtem ide...
— Nem érdekel, de elmondhatja. Ha ezt mégsem tenné, lekötelezne.
(Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó. 12.)
 
Talán emiatt van, hogy miután végre elolvassuk Hümér verseit, ez a kérdőjelesség eltűnik: kaptunk egy Hümért, szőröstül-bőröstül, lelkestül(?). Vanek úr szintén megszólal — és ha odafigyelünk rá, zseniálisan teszi (l. Marburgban, párzó délután, Monológ) —, és még mások is szólnak róla, sokszor és sokat mondva. De nem fejtik meg őt, és nem fejtik őt ki költőiségéből. Hát ezért Vanek úr Vanek úr, az életművész és elmehunyt.
 
Aratás:
ISTENT KERESÜNK. NAGY FIZETÉS.
SZOLGÁLATI LAKÁS AZ ÉGBEN.
ÉRDEKLŐDNI LEHET VANEKNÉL.
A VERSENYVIZSGA HOLNAP DÉLBEN.
(Befejezés: a létezőkről. 77.)
Ötödik hozzászólás: In Aesthetica
 
Előrevetés:
Meglátják, itt még kiderül valami, egy külföldi rovancsolás kapcsán.
(Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó. 58.)
 
Aesthetica az utolsó város ebben a találkozóban. Utolsó, de nem utolsósorban. Hasonlít a kertvároshoz, de itt vannak a tangóváros rózsái, X benneléte és Judit városának sokarcúsága. És itt is vannak régi Ők (vö. címek), keretbe zárva. Kilépés ez egy pillanatra az idő hangyáinak menetoszlopából, egy megfoghatatlan külvárosba, ahonnan átlátható a Honnan és a Hová.
 
Levetés:
hát visszakérem azt, mit elsietve,
éretlen fővel írtam hajdanán.
A szívemet papírként összegyűröm.
(A Gondolatnak ősze rámköszönt. 90.)
 
Vetés:
...És ekkor jött felém
a Szépség, s őt köszöntöm ím e versben
én, ki az útat végre meglelém
(In Aesthetica. 81.)
 
Számvetés ez, amely nevetéssel keveredik ismét, de nem túlságosan, annyira csak, hogy megérje, hogy ellenpontozzon, hogy az elcserélt rózsa még szebb legyen, s a végső kérdőjel hangsúlyosabb. Hogy vissza-e a hangyákhoz, vagy vissza a hangyák mentén, vagy rájuk merőlegesen, netán egy másik síkban. Hogy lássék a látás és a belátás a kérdőjelben.
 
És:
És mindez én. Vagy ők? Jövőm kié?
(All My Tomorrows. 96.)
 
Berekesztés
 
Az én mesterségem három fő kelléke az ész, a pszichológia és a jól ápolt szakáll.
(Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó. 39.)
 
Hát ezért gyűlt össze a sok-sok találkozó. A kérdőjelekhez pontokat keresni is, így vagy amúgy — és itt az Eszközre utalok természetesen. Amint a puding próbája az evés, úgy a saját fegyver próbája a népszerűsítővel való szembefordítás.⁴ Hogy a fegyvert élesre töltik, vagy üdvlövésre használják, az a találkozótól függ.
 
Bevetés:
...És semmit ér
a hűvös álarc, mit korod felölt.
Lásd, forró szél jő, Herceg, Dél felől!
(Epilógus. 99.)
 
A bevetés egyfajta pont a kérdőjelekre, aestheticaiakra és másokra. Nem teljesen megnyugtató. Ettől érvényes. Mert a találkozó nem berekeszthető.
 
JEGYZETEK:
 
1. Ti. József Attila
2. Vö. a két Orbán János Dénes-kötet tartalomjegyzékét.
3. Meg is szólal. l. OJD: Hümériáda. Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 1995.
4. Vö. „nem árt saját fegyvereiket is ellenük fordítani.” OJD: Két előadás. 13.
 
IRODALOM:
 
1. Barthes, Roland: A szöveg öröme. Bp. Osiris, 1996.
2. Bergson, Henri: A nevetés. Bp. Révai, é. n.
3. Orbán János Dénes: A költő az legyen, mi kéne. Előretolt Helyőrség 1995/1.
4. Uő: A találkozás elkerülhetetlen. Kolozsvár. Erdélyi Híradó, 1996.
5. Uő: Két előadás. EH 1996/1-2.
6. Sántha Attila: Transcoezep Vulgata. EH 1996/1-2.
 
HÁTTÉRANYAG:
 
1. József Attila összes versei. Bp., Századvég, 1994.
2. Kelemen Hunor: Mínuszévek. Buk., Kriterion, 1995.
3. Leacock, Stephen: A Mauzoleum Klub. Bp., Pharos, 1943.
4. Orbán János Dénes: Hümériáda. Kvár, Erdélyi Híradó, 1995.
5. Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó. Bp., Magvető, 1989.
6. Uő: Vanek úr PárizsbanIn: RJ összes művei 3. köt. Bp., Videopont, 1995.