33 vers (II. oldal)
Misztrik Lászlónak
Mit fölajzott irón vet
hűvös papírra,
legyen ezúttal, csak most, nem akta,
de hivatalnok-líra,
s legyen a lírai alany egy könyvelő,
helyszín a megszokott Kol-
vagy Kaposvár,
az évszak meg ősz,
vagy őszelő.
Az ébredés – ha létezik ilyen –
az át meg át a napsütötte sávon,
az albérlettől, hol a házi áldás
lóg a falon s az esküvői fénykép.
»Művirágok fonják be majd halálom.«
A talponállóig. Egy cigaretta, kávé,
csitítandó a reggeli mocorgást
az ágyékban. S az asszony búcsucsókját.
És szívrepesve gondolni: ó, ha Márta !
Az irodában végig, mint a gép.
Az irodában folyton lesve-várva:
kipislog bár az írógép mögül,
vagy éppenséggel hirtelen
– és pont ma –
félrelép.
»Lehetne langyos sanzon életem.«
S talán csak ennyi. Az át meg át meg át
a napsütötte sávon. Estebéd.
A házi áldás, rég megunt teák.
És hátha Márta holnap félrelép.
Ki tiltja meg, hogy jövet-menet
elmondjam, mi bánt ?
Nagyon szeretném agyba-főbe gyakni
Jolánt.
Szeretném, ha velőig szopna, és
– hová nem lát be férje, gyermeke –
hétköznapjában lenne néha rés,
mit berendeznénk, a Jolán meg én
– egy kétszereplős obszcén kisregény,
hétköznapok résében szűk lakás,
ahol a négy fal az idő
és a tető
a hallgatás,
s a közrezárt tér változó,
hol szűk, hol tágasabb,
néha egy röpke kávé,
néha egy munkanap.
Ki megtiltaná, nem tudja, milyen
ez az állapot.
Ó, nyalnám, falnám, becézném,
úgy ütném, verném,
akár egy állatot !
És vergelődne boldogan Jolán
asztalra, fűtőtestre
terített pongyolán.
Egy futó ebéd, kávé, egy baszás,
két főszereplő, a Jolán meg én,
hétköznapok résében szűk lakás,
Isten-rajzolta obszcén képregény.
Anna egy pesti bárban
Nem tudom már, milyen volt szőkesége.
Azóta többször festette át haját,
kikúrálta elme- meg vérbaját,
erénnyel súrolt folyosókra lépve.
Ahonnan nincsen. Visszaút. S a kék :
mint kirakatban napszítta öltönyök
repedező próbababák fölött.
És hangja gyapját molyként rágta szét
tizenöt év. Félszínes, néma film,
melankólia – divat – egy bestiára,
kit én is, más is, sorban, egy pesti bárba’,
s a sor végén a férje lőn a rím,
s lőn indíték egy új travesztiára.
éjfél felé kivánszorog Gregor
becserkészni a nem túl tiszta konyhát
a falon át is hallom hogy mocor
e panelben hol vagyon lakhatásom
diszkrét és csöndes nem perel Gregor
ha villanyt gyújtok visszavánszorog
ráér övé az örök zomotor
e hazában mit most bevallhatok
Gregort utálják mégsem ölhetem
keleti létem ősi védjegyét
főbérlő ő hol én csak vagyhatok
Gregor fogyaszt a morzsa-zsoldból
– a nem túl tiszta fészkek satnya bére –
hatlábú fényes páncélos lovag
fölsétál Kelet panelcímerére
Szamos fölött a körúton át
csúcsforgalom Brigitt-tel átmanőver
fényes tavaszban délben langy a szél
autók között az úton át a nővel
az autók tül- meg tündököltek
és mind siettünk olyan gyönyörű
volt a tavasz hogy mind rohanni kellett
és Brigitt éppen akkor mondta meg
megállnom kellett a fehér dupla sávot
nem tudtam átlépni az útközépet
és csak gázoltak rajtam át az autók
megannyi ólom guruló Brigittek
a túlsó flasztert végül is elértük
éppen magyarázta is ő
volt valami feltámadásom és
már nem volt tavasz csak szép volt az idő
Brigitt tilt a kiruccanástól
emlékezésnek helye nincs
Brigitt a múltam kegyetlen kiirtja
szemétbe levél- s fényképgyűjteménnyel
és mától fogva csak a mának élünk
ábrándozásnak helye nincs
Brigitt tilt a kiruccanástól
álmaimra a kezét ráteszi
és minden vágyam karmába ütközik
Brigitt nem hisz az én hitemben
bebiztosít engem a birtokot
és minden csak a szép testén keresztül
(bár csodálónak túl kevés vagyok)
Brigitt befalaz ajtót ablakot
egyetlen nyílást vág az ég felé
és hívja őt a fényképész-Napot
Míg ez a vers levetkezett,
úgy remegtem, hittem halálom.
Vergődött hűvös papírágyon,
letépve mind az ékeket.
Maradt csupán egy ékezet
a szétszaggatott szóvirágon.
Míg ez a vers levetkezett,
úgy remegtem, hittem halálom.
És csak lestem a lényeget,
mint ereszkedik pókfonálon,
fátylat sző – nász előtti álom –,
lebeg az ékezet felett.
Míg ez a vers levetkezett.
Verecke híres útján, át Kocsárdon
Verecke híres útján zöld Trabanttal,
alig ötvennel kavarom a port.
Rivall a rádióból az újmagyar dal,
az ólmos benzin füstje áthatolt
a zárt ablakon. Hát így, akaratlan,
fakadt a könny a Kárpátok alatt,
holott mindég mindenről elmaradtam,
mi megható, s lelkemnek szárnyat ad.
*
Ki mindég és mindenről elmaradtam,
a múltból élek, mit nem éltem át.
Verecke útján almazöld Trabantban
keresek mestert,
tanítványt,
hazát.
S míg poroszkálok, ötvennel, kortudatlan,
tudom : ha nem lelek,
még épp elég utam van.
*
Kocsárdon át az út bizonytalan,
esélyem van, hogy nagycsütörtököt
mond a Trabant, s míg jő a szerelő,
koszos motelben lehet rostokolnom.
Napokig késhet nem várt érkezésem,
s a fülledt hallban nem néz senki rám,
s szorongás fog el, szörnyü félelem,
ha kimerül rádiómban az elem.
*
És most csak eddig.
És Wagner maszkja nélkül.
S csak röpködnek az ars poeticák.
És én is én is én is én is én is !
De mostan épp rükvercbe váltok át.
Felejtsük el, Darling
(elővázlatok egy Ódához)
1
Szamos fölött a Mirabeau,
s a megszokott kép : a hídon
ott álldogál a verscsaló
– szerelmeink megállítom.
Szeretni csak úgy tudhatok,
miként (derekabb) őseim ;
legfeljebb újraírhatom,
ahogyan áll a verscsaló
a hídon, és a híd alatt
fut az idő s a szerelem
– folyóvá dagadt két patak.
*
(az óra déli egyet üt
felhőtlen ég a Nap ragyog
de fölgyúlnak a csillagok
s szól a Hold : én is itt vagyok)
2
Nem mondhatnám, hogy Grétát túlszerettem,
csak alkalmaztam szerető-szerepben,
hogy két szerelem közt, a zöldre várva,
elbíbelődjek, amíg vált a lámpa.
Csak fél szememmel, úgy csak átlapoztam,
mint újságot az álló forgalomban.
(S hogy testét-lelkét pontosan leírjam :
középvad lúd egy ábrándos hiúzban.)
De szeme mögött, zizegő papírra,
öles betűkkel lett nevem fölírva.
*
Az ismeretlen kéktől elragadva,
a partot messze maga mögött hagyta,
s míg csaltam itthon, tengerszint fölött,
a roppant víz beléje költözött.
Nem fájt, csak látom : gyúrják sárga testét,
míg szeme mögött az ázott nyomdafesték
összefolyik, és onnan átszivárog
szemem mögé, s ofszetként fölviláglok.
Bár ahogy át az útkeresztezésen,
csak úgy, a forgalmat figyelve, éppen…
3
amikor Esticsillag voltam
kedvesem és hozzád hajoltam
s hogy csak te láss és mást ne lásson
szemem elhagytam alabástrom
otthonom s süvegem a Holdat
s csillagbőr-köntösöm levettem
szerelmedért halandó lettem
és mégis annyit kellett várnom
a halálomra Kolozsváron
4
És együtt sírtunk Fannival
(lehet, te kacagsz most ezen),
de akkor olyan jól esett
zokogni együtt, meztelen.
Ó, annyi annyi érzemény,
ó, annyi kín és annyi sértés
fakadt föl akkor hirtelen
– zord kor volt s szörnyü meg nem értés.
Fanni egy piros vödrön ült,
lába között egy hangya mászott
– igen, legszebb szerelmi élmény,
mi most folyómból fölviláglott.
Zord kor volt s szörnyü meg nem értés,
a szülői kéz elragadt,
sületlen esti mesét nézni,
hülye kacsákat, nyulakat.
Úgy néztem volna még a hangyát,
s a fényt, mely könnyemen keresztül
szivárványba burkolta Fannit !
Ő nélkülem, én nélküle,
rideg babát, mackót ölelve ;
Fannival csak zokogtunk. Tudtuk :
idő, szerelem, hangya fut, fut,
ő mind csak ott, én mind csak itt,
s a világ meg nem változik.
5
(vagy már tudom ? a szerelem
egy bazi trójai faló
s Attila hiába visít
Freud anakondái alól)
6
Ki hisz még pezsgőben, szerelemben :
bolond. Az ember áll, végképp
megnyugodva : csak semmi gond.
Elszúrtuk ezt is. S mosolyog :
a következőt is, tuti. Az egy dolog.
Ha százegyszer sikerült, százkettedszer
még biztosabb. A dió-, a varázs- meg
szívtörés. Hát végre itt a bizonyosság !
És mi, a biztosak.
Pormacskák a sarokban, csak híznak
csak nőnek. Seperjünk, Darling, feltétele
ez a tiszta jövőnek ! Ki mint veti ágyát,
forgatja a seprűt. Lám, dallamba olvad
a szétbaszott együtt ! Ha mégis a mégis,
mi tudjuk : a mégse. Felejtsük, Darling,
a macskákra lépve ! Ha elszúrtuk ott,
hát majd tuti, hogy itt is. Ha megnő a
macska, ha ott áll a tigris.
7
ahogy a piros vonatok
szíveink dicső közhelyek
akár egy pohár konyakot
kihánytam azt a szerelmet
eljőni tőled így hiba
csókolt a világ faszra vett
oh minő dia lektika
szerelmeimre mily kereszt
becsíptél velem gyászbalett
most Kármán csónakjába vesz
száguldunk Sztüxamos felett
azért ne hidd hogy vége lesz
de most a túlsó partra át
s onnan majd hétökrös szekér
az álmokig
s ez a vers privát
ahogy a faló belefér
Ó, én marha, ki nem hittem Kosztolányit
…beköltöztem egy ablakmélyedésbe
ölemben puha pormacska dorombol
szúpercegés festi alá a sóhajt
mi fölszakad a pesti villamosból
kis pókok szőttek bús szememre vásznat
csillámló porból hull reá a festmény
szitáján át lelkem lényekre bámul
mint lejtenek az utca hosszu testén…
…a rosszleányok – mondják – arra laknak
csipkés házakban
kutyáik nem ugatnak
fehér arcuk pirosnak csak te látod
arra laknak – mondják – a rosszleányok…
…most épp egy óra esti nyúgalom van
szobámban minden olyan kosztolányis
narancs fény hull teázóasztalomra
és szemben ül a játszótárs a lány is
térzenét enged át az ablakom
teát iszik és boldogan nevet rám
„ hiába futsz már rég benned lakom
mint fűszeres boltja fölött a reklám
amit csak látsz oly szép és egyszerű
»minden mi ízlik itt megtalálható«
míg élek én az életed derű ”
beláthatom az élet máma szebb
szobám most álmos szépekkel telik
tintaszőnyeg bódító cigarett
magadban ő és szobádban ó te itt
fények sétálnak lassu-boldogan
szememen nyirkos templomablakon
teát iszik
s már nem tudom hogyan…
…élhettem volna én is – benne – akkor
a szende lírát magam elé tartva
mint elmosódott fáradt sárga festményt
vagy porvirágos fakó ablakocskát
színes tintákban feredni s rút Kaján
hangját csupán megszűrve hallani
– alvó szomszédom vén köhécselését…
I. (Isten szaga)
Fától fáig lopóztam, lesben állván,
ha dúvad tévedt arra, meglapultam.
Csúsztam, másztam, remélve : nem talál rám,
kit erdő szélén hagytam, ó, a múltam.
Hittem, holott nyomára nem találtam,
látszat csupán a tetszhalál köröttem,
kerestem hát óvatosan, de bátran,
üldöztem őt, magam is üldözötten.
Fohászkodtam, a gyönge test kitartson
ezüst s aranyfák közt, hol durva ágak
éles késként faragták újra arcom,
hogy a gyémánterdőre rátaláljak,
hol átsuhanna tükrön túli térbe,
keresné több eséllyel őt a másom,
konok árnyként bár árnyát csalva lépre
a látomáson túli pusztaságon.
Gázoltam, ó, öröknek vélt jelenben,
még hittem abban, bárki rátalálhat,
s magamba szívom egyszer, önfeledten,
foszlányát édes, rothadó szagának.
II. (A Hold, kíváncsi Nap se)
Az indulást a Hold, kíváncsi Nap se
látta. A parton óriási máglyák
égtek, midőn végül megérkezénk. Ők
régóta vártak, így nem is pihentünk.
Kilenc bűnöst itéltünk tűzhalálra,
hét szűz leányt áldoztunk istenünknek.
Megosztottuk, ki megmaradt, magunk közt ;
testünk, lelkünk, lovunk is jóllakattuk.
És térden ők, s a szem amerre láthat,
köröttünk miriád lépésnyi birtok,
erdő, homok s folyékony föld : a tenger,
s amott a város hordja kézjegyünket.
Kifordított emberként egyre lüktet,
olyan az ég legeslegszebb vörösse,
rubin éther az antracit paláston,
mi összeér, ím, csókolóz tüzünkkel.
Gyönyör csodálni, amint láng emészti
a bűnt, halandó, hitvány földi testet,
halál urának lenni, és beszíva
az égő test szagát, megmosni vérben
kezed s a kést ; és élni, visszaélni
a földi és az égi hatalommal,
s eltűnni bűvös ködben, hogy ne lesse
a távozást a Hold, kíváncsi Nap se.
III. (Hol fölsejlik a rettegés)
Az arc emlékét nem bírom összevarrni,
holott megláttam Istent önmagamban.
Ott fetrengett az ösztönök porában,
s én tévelyegtem tízparancsolatlan.
Szerettem volna váltig, nem tagadtam,
ha rettegnek, ha félnek, úgy imádnak ;
a félelem, csak az az örök érzés,
a szerelemre senki nem találhat.
Tükör többé nem másolhatja arcom ;
egy észre nem vett semmiség halálom,
talpam alatt, ahogy az égre vélek
az útvesztők utáni állomáson.
Hol fölsejlik a rettegés,
csak ott legyek, ahol már senki sincs,
csak mellettem és fölöttem és alattam
– ki hordom őt az ösztönök porában,
s tudom : csak félelem
és csak, csak önmagam van.
1
És íme én, a délceg férfiszépség,
egy meg nem festett képben hogy csak álltam,
kék sapkával, ordító nagykabátban,
és szerelmemre nem volt semmi lépték.
Tán szerelmemet is csak kitaláltam,
próbáltam írni róla méla ódát
– de kilógott a kellékdal s a lóláb,
s a nyelvem lila nyakkendőre váltan.
És bevallottan csak a teste kellett ;
amúgy szokásos : póker, vetkezős,
ő szinte szűz, én három éve nős.
És mégis ennél jóval többre tellett.
Hogy miért s honnan – én sem sejthetem,
tudtam holott ab ovo lőttek ennek,
de fönntartottam poézist, hő szerelmet,
s most átvilágít minden sejtemen.
2
Hogy ki volt ő – hát nem számít az arc.
Fölkelt a napja, majd leáldozott,
ő is csak egy, aki a túlsó partról
valamit a foga közt áthozott.
Csak szerelmem – a kitalált – örök,
és én, ki benne csodálom magam ;
a tükör áll, és csak az arc – ha van –
mit könyörtelen mindég széttörök.
(S mily esendő a faragvány, a vers,
bár benne van, míg bennem semmi mérték.
Szerelmemről csak halvány, talmi térkép.)
3
Csak úgy látom (tán önnön kancsiságom),
szép, egyszerű és földi a szerelem :
kicsinosítom magamat,
virágot viszek,
ő meg főz nekem ;
– egy mellékdal, mi eltöröl bármily ódát,
melyből nem lóg ki eszme és a lóláb,
egy vonat, mely ha másodosztályon is,
de hozzá elviszen,
s lesz csókom, vacsorám,
fürödni langy vizem.
(Mit látnom és éreznem adatott,
mondhatná bárki : puszta adatok,
s leírni őket : kopott könyvelés,
gyermeteg bulla,
az eszme túl kevés,
a tápértéke nulla.
Szerelmem kamasz-operett marad,
csak ezt szeretném hozni újra létre.
Időnként persze pornófilmbe lépve.)
4
Előtte mozi, vendéglő, virág.
Még azelőtt trubadúr-szerenád.
Feljött hozzám meginni egy teát.
Nem is terveztem mást. A kártyát
tréfából javasoltam. De hát…
Dupláztam, nyertem : ott állt meztelen,
kíváncsi volt, nem tudta, miért játszik,
és hova tűnt
illem és félelem.
Nem tudta, úgy gyakják-e meg
a győzelem jogán,
mint nőt vagy állatot,
de ha úgy lett volna, akkor is
örült, hogy játszhatott,
hogy érezhette végre nőnek önmagát.
És úgy volt szűz, hogy sugárzott,
ömlött belőle
a kurvaság.
A padlón ruhák meg kártyák szerteszét,
és ott, a kártyaasztalon,
virágot hajtott a szerelem.
És kelyhében most szállásunk vagyon.
5
És rólad írnék, de tkp. nem te vagy.
Tkp. én csak én csak én vagyok,
a mindenséget bíró büszke hím,
kártyában mindég győztes zsarnokod,
a hiú Isten méltó földi mása,
ki imádatot csak magának kérne ki
(na persze porba hull, ha épp te nem,
– hisz magát csakis tebenned nézheti).
És hajtogatja : tkp. nem te vagy,
tkp. én csak én csak én vagyok,
ám szerelmemre nincs is földi lépték :
már megint csak akarok
egy jó nagyot !
(kellékdal)
Ahol én fekszem, fű terem,
ördögszekér és kutyatej,
a te ágyad is, kedvesem ;
albérelt kikerics-kehely.
S tán napi kétszer étkezés,
s a falon házi áltatás,
kitalált Isten, szerelem,
lakás.
(lóláb)
(Mert minden arról szól
az histoire-ban,
hogy kit, mikor, hogyan
és bármi árban.)
Nézd, kedves, nézd, kis quinte royale :
a tíz, kilenc, a nyolc, a hét
s végül a szív-hatot !
(A kártyát,
avagy a létet cinkelik ?)
Na most már szívhatod !
Don Quijote második szerenádja
madonna ó madonnám
e mindhalálig-esten
tested vackomra dobván
beh rádzuhanna testem
szived is széttapodnám
úgy dulakodva ketten
ki küldött így be hozzám
az ördög tán az isten
szokás szerint letosz rám
hát egyéb dolga nincsen
gallérom bárha óvnám
a lét nyakamba liccsen
madonna ó madonnám
míg el nem ér a vég a
fantáziám csak ocsmány
Erünnisz-köpte gésa
ágyékod egyre nyalnám
csak dugnád erre néha
hogy »de la Mancha hadd lám
mit produkál a paplan
alatt vagy tette halvány
s csupán a ríme pattan«
csak néha erre dugnád
és csúszna mint a szappan
s én feltúrnám a bundát
visítnál mint az emse
hullna fröcsögne úgy rád
heréim drága vemhe
s mi hibbanásig ajzott
tejfel-melledre kenne
csillámló hála-rajzot
húspemzliként a nyelvem
ám csak magamba’ bagzok
és sül a szív a lerben
farkam s a szerenádot
e tercinákba vertem
a léttől szinte hányok
maradtam itt a gáton
életnyi szörnyü álmok
kínjában vérbe’ látom
múltam s jövőm a malmok
forgatják széllapáton
madonna drága hallnod
kell ezt a durva fúgát
lelkemből tépnek almot
sátáni centrifúgák
az Úr is erre vágtat
és csúfolódva búgják
hogy meghibbanva látnak
holnaptól és a lelkem-
bélelte rongyszobákban
lehetne falnak esnem
e szép szerelmi eszmét
e bagzó nyári esten
ó felmutatva ezt még
magom elédbe szórom
csak immár szedni kezdnéd
és csüggnél már a szómon
hisz nem marad belőlem
csupán pár sanda bókom
mit tyúkelmédbe lőttem
teérted porba rogyván
verselve agyba-főtten
madonna ó madonnám
lelkem ökrének ostor
te kandi lék a ponyván
begerjedő kolostor
madonna pokalipszis
elcsángált tyúkapostol
a valagomba pikszis
te létölő galócám
s a felköhögő hiszt is
madonna drága ó tán
hinnéd nem lenne bingó
galandom szép piócám
molylepke-csóku ringyó
burján la Mancha máján
beteg szivemre fingó
te vagy a bű a báj ám
a büh s a baj s a lét-rák
ácsolja már a Sátán
a sóhajból a létrát
hágcsóm sodorja nyálból
»búsképű balga lépj hát
vélt kéjek balkonáról
egy perc jelent lelopni«
de messze hull a mától
zuhan la Mancha fogd ki
elméje élte fogytán
te tudnád visszahozni
madonna ó madonnám
csak fölcsendülne hangod
»velődet is kiszopnám«
ugrálnánk mint a majmok
berregnénk mint a tapsik
nem kell csupán behagynod
hatolni báva hapsid
la Mancha bús dorongját
ne mímeld már a vaksit
ne játszodd hát a rondát
malacolnánk na mér’ ne
mint válunál a kondák
madonna mondd mi kéne
feleljél ó caramba
ragadj már rá a lépre
la Mancha áll a bamba
a túlvilági postán
versébe bédagadva
címzettem ó madonnám
e pár költői képre
ámulj jer ríva hozzám
foglald keretbe végre
mindazt mit összeszőttem
a hibbanásba lépve
a szerelmedbe főtten
