33 vers

1. Intró: A Szappan-repp
2. Egy ballada redukciója
3. Teste fürdik a városban
4. Ha kivirágzik is a szabadság
5. Azt a szép bálna-asszonyt, azt a kétarcú várost
6. Bahamut lánya
7. A város, ahol élhet a test
8. Énem és kora
9. A szerelemtől poshadó egyszobás
10. Külvárosi kéj
11. Költőnk és tora
12. A tangó bűvöletében
13. Mariann
14. Sz. R. kisasszony emlékkönyvébe
15. A téli éj, Kolozsvár
16. Marburgban, párzó délután
17. Nulladik szonett
18. Sok sárga kéz
19. Jöjj, láss csudát!
20. Az elcserélt rózsa
21. Hivatalnok-líra
22. Jolán
23. Anna egy pesti bárban
24. Gregor
25. Átmanőver
26. Brigitt tilt a kiruccanástól
27. Lebeg az ékezet felett
28. Verecke híres útján, át Kocsárdon
29. Felejtsük el, Darling
30. Ó, én marha, ki nem hittem Kosztolányit
31. Isten szaga
32. Ód
33. Don Quijote második szerenádja



Intró: A Szappan-repp

a Nyelvterületnek

Ha nem olvasol, hát dalolok most,
alkalmazkodom új korokhoz.
Érted a lírám akármit átlép
– hallgasd hát ezt, míg főzöd a kávét!

És a morcos, befagyott reggel
kivirágzik ezzel a reppel.
Hallgass meg, és azonnal látod,
melegebb lesz a házikabátod!
Leveted hát, s dugiban
táncolsz egyet bugyiban.

Ha nem olvasol, hát dalolok most,
addig, míg kimégy a villamoshoz.
Egy gombnyomás csak – tedd, ó, na tedd meg,
hallgasd meg ezt a reggeli reppet!
Körbetáncol, és száz alakban
becsúszik

szívedbe, mint a szappan!

 

*

Habár a lét csak egy fakó zokni,
neonként is tud ám ragyogni
a süket füleket döngető vátesz:
profilt vált, és médiasztár lesz.
Végül is nem olyan nagy pofon:
kolofon helyett
a mikrofon.

S ha így keveri a kor, ha így lett,
forgatunk majd egy jó kis klipet,
csillog, villog, és száz alakban
becsúszik

szívedbe, mint a szappan!

*

De ne hidd, hogy csak úgy megúszod,
s elrejtem elmém, akár a túzok,
s a l’art pour people eltakar
eszmét és farkat és a fart,
és ha már áthágtam Vereckén,
nem rúgok egyet

e kibaszott koreszmén!

Ismerlek, mint rosszat a gyermek,
mint meggyilkoltat az éhes vermek,
növendék borjat a marhavész,
méreg a lelket, és a testet
golyó s a kés!

Anyád kurva, az apád sintér.
Csicsás ez a családi színtér,
ahonnan kipörög a drága-
látos spinkó a napvilágra,
eszmélkedik a lét okain,
és első a listán a kokain.
De ne hidd azt, hogy didaktizálok,
nem vagyok azért annyira áldott.
Hogy ez mi? Én is csak most tanulom.
A testa-?

a vita-?

excrementumom?

Csak annyit: vérbajként hintem a szépet,
és így is, úgy is megduglak téged,
s fertőző art-om száz alakban
becsúszik

szívedbe, mint a szappan!

*

Ha nem olvasol, hát dalolok most,
fordulj, bébi, a Nagyokoshoz!
Fürtös, láncos, táncos meg nyalka,
aj de szép, térdig ér a farka.
Fanszőrzete fürtökbe fonva,
gyere, dalolj a nagy mikrofonba!
Oltári ám, hiába vulgár,
ropja a magyar, az oláh, a bulgár,
itt van a szerb és a szerb nagyanyja,
Dunának, Oltnak egy lett a hangja.

Táncoljunk együtt Párizs fele,
nyomulj, na, bébi, mindent bele!
Mirabeau-reppem, alant a Szajna,
bukjál te édes, te balkáni szajha!
Ritmusom úsztat, Ér–Európa,
légy igaz polgári béka a tóba’!
Rajongjál bébi, hallgasd meg értem:
trackem a sárga, a csillag a kéken!
Lobog ez, ragyog az, s száz alakban
becsúszik

szívedbe, mint a szappan!

*

Ne hidd azt, hogy dialektizálok,
kedvesem! Csak őrzöm az álmot.
Konvertált lírám küldöm tehozzád,
szeretném, hogyha visszahoznád.
Visszahoznád tisztán, vasaltan,
csupán ennyit,
csak ezt akartam.
Szabadságot. Szerelmet. Szépet.
Ennyit. Magamnak.
És tenéked.

Mikor főzöd a kávét reggel,
én zaklatlak ezzel a reppel,
de ha főzöd a teát este,
ne gondolj már e tévesetre!

Amíg a versek meg nem halnak,
kedvesem, csak téged akarlak.
Lám, él a lírám, és száz alakban
becsúszik

szívedbe, mint a szappan.

Egy ballada redukciója


A mosógép a lepedőt
lágyan zúgva csak mossa, mossa.
Ágnes nem meri kikapcsolni.
Áll mellette, nézi zokogva.



Teste fürdik a városban

Teste fürdik a városban.
Válaszol minden karcsapásra
szürke zenéjével a víz.

Tolla villan a kék sugárban.

*

Az ablakok sorra kinyílnak,
hadd tóduljon be a friss víz
a szerelemtől poshadt lakásba.

A vezetékből némi napfény,
a magas kútból néhány pohárban
a mindennapi levegő.

Fentről bűvös, csábító ének,
de kések a vízben, szögesdrót hálók
– ára legyen a tévedésnek.

*

Kilép a városból. Sétál. Ledobja
a kopoltyút, az úszóhártyát.
Tolláról lepereg a víz.
Nyújtózkodik. Kibontja szárnyát.

*

És térdre hullva szürcsölik
a lábnyomaiban összegyűlt időt
pikkelyes, szétázott életek,
a tükrök uszonyokat mutatnak,
úszóhártyában ütőeret,
üszkös csonkokat szárny helyett.



Ha kivirágzik is a szabadság


Ha kivirágzik is a szabadság
szögesdrót sziszeg a belekben.
Az új világot a fakó szemből
egy másik világ nézi meredten.
Dróthálót takar a haj.
Zsugorodik az agy a melegben.



Azt a szép bálna-asszonyt,
azt a kétarcú várost


Azt a szép, kövér asszonyt szeretném látni ismét,
aki fehérre mosta életem sáros ingét.
Azt a szép kövér asszonyt, s körötte azt a várost,
a szédült múltamat, mely jövőm felől határoz.
Most nem érdekel, mit hoz rossz szekerén a holnap,
a bálna-asszony kell, ki szerelmem tüzén olvad,
és a kétarcú város, a bűvös-bűzös éden,
hol sár és arany között inogtam pengeélen.

És festeni próbálom e két behemót testét,
bár az eszközöm hitvány: a szó csak gyenge festék.
S miközben ezt a kettős testet lihegve mászom,
fölsejlik régi énem a vers mögötti vásznon.



Bahamut lánya


Bútor, mely szerelmünket elbírta,
nem létezett. A város peremén,
ahol éltünk,
a szerelem állt vastagon
a földön és a falakon.

A kályhát egyedül hozta be,
könnyedén, fél vállára vetve,
de nem volt rá soha szükségünk
(negyvenkét fokos lázban égtünk).
A dívány már másnap összeroskadt.
A széttépett takaróval együtt
dobta ki. S röpült a pálma is.
Fölösleges, mondta, nekünk –
hisz életünk sivatagát
szerelmünk és képzeletünk
őserdejével telepítjük be.

*

Felnőtté tett. Mosolyra alig volt idő.
Két szeretkezés között dolgoztunk. ő
főzött, mosott, vasalt, festett.
Én írtam. Vagy jártam Budapestet.

Szerettem volna gazdag lenni,
de nem arra születtem. Hajtott
a szerelem és az éhség. Hát az
önkiszolgálók labirintusaiban bolyongva
tiszta szívvel tettem zsebre mindent,
mi kellett. Ezt-azt: a mindennapi zsemlét,
a mindenperci cigarettát,
s a zöldbabkonzervet, miből
a másfél mázsás lágy Judit
öles kondérban főzött főzeléket.

*

Nehéz hűség volt, annyi szent!
Ha tenyerét a homlokomra
tette, nem tudtam, fent-e, lent,
hogy hol is vagyok. Hernyótalp-ajka
ha végigcuppogott testemen…
Lehetetlen lefestenem.

*

De nem volt ez a testek harca.
ő főzött, mosott, vasalt, festett.
Én írtam, bármit – persze pénzért,
s végiglopkodtam Budapestet.



A város, ahol élhet a test


Távolról fölöttébb imádtam
a hegyeket, de megemelni
csúcsaikon a felhőszoknyát
sosem kívántam. Untam a tengert,
s talán csak a munkát utáltam
jobban az utazásnál. A város
a mindenem volt. Csak úgy lehettem
magam, ha körbenyaldosott
az emberhullám, és szemem
reklámok horgára akadt.

A kávéház: paradicsom.
Órákig ültem a sűrű füstben,
és nem gondoltam semmire
talán, de mégsem unatkoztam:
a kávéház, a kóborlás s Judit
kitöltött. Néha halni akartam,
s többször követtem el merényletet
alig félmázsás testem ellen,
de még vagyok. És azt hiszem,
az a fásult, fátyolos érzés,
tagadná a lélekkanász bár,
a boldogság volt, vagy ahhoz hasonló.

*

Ó, hogy imádtam száguldani
a sárga földalatti hernyón,
élősködni a mozgólépcsőn,
és képzeletben magamévá
tenni a jó ruhát, a nőket!

A rakpart alsó kövén ülni,
nézni a ráérős Dunát,
amint viszi, mozgó tükörként,
arcomat, Pestet, Óbudát!

*

Külváros-poézis… Nem lehet
kényelmesebb a bíbor trónus
otthonos, langyos pocsolyáknál!
A szellős, ötszobás lakásban
mintha meg se moccanna az
érzésmutató, mely kiakad
sokszor egy-egy szamártanyában.

A sikátorban, a szürke tömbök
között ott volt a tó, az erdő,
a vízesés, a rózsakert,
a vár, a királylány a várban,
a boszorkák, kísértetek.

És igen, én a trubadúr,
és az a fölülmúlhatatlan,
fülledt, bűbájos, örök tangó,
az a szerelmi vallomás,
amit nem ért meg senki más,
amit csak ott lehet dalolni.



Énem és kora


A fejem büszke és hatalmas
(csak ne lenne oly vézna a testem),
de hát alkalmazkodom én is,
kis világomat megteremtem.

Ahol én pap, én bűnöző,
földhözragadt és szárnyaló elme,
ahol én ember, vagyis Isten.
Ez nem a mindenség szerelme.

A magunké. A kört a vágyam
nem lépi át, és nem hatol
túli körökbe. S tudom azt is:

lelkem’ le se szarja a kor.



A szerelemtől poshadó egyszobás


Se ágy (széttörött), és persze szőnyeg,
szekrény – semmi. A párna ő volt,
ő volt a kandalló, a paplan.
Fürdő sem volt. (Tisztára nyalt,
mint védtelen kölykét a macska.)

A rádió helyett babfőzelék
dúdolt illatos dalt a kályhán,
és alt hangján a lágy Judit
Karádyt utánozta híven.

A földön csikkek. Százezer.
Ha leomlottak volna a falak,
tömör füstkocka maradt volna
egyetlen szobánk. A falakra
Judit pompás képeket festett,
holdat és erdőt, romokat,
vízesést, vadvirágos rétet,
és szarvasokat, hattyúkat,
és napsütötte faluvéget.

Egyetlen tányér, egy pohár.
A sarokban dézsa. Ott mosott.
Egy konyhaszék, azon vasalt.
Egy állvány, festékdobozok.
A kályha még, s aligha más.
És gyönyörű volt a lakás.

*

Óránk nem volt. Az idő kint vonult.
Ajtónkat nem tudta betörni.
A percek – komor, szürke hangyák –
csak a várost cipelték némán
egy ismeretlen cél felé.

*

Amennyi szín van a fehérben,
annyi szoba volt egy szobában,
és annyi ablak is. Alattuk
Sárdy Jánosként kornyikáltam.
Alt hangon válaszolt Karády
tömbház-kastélyából az éjben.
Belefért egyetlen szobába
minden, mit az élettől kértem.



Külvárosi kéj


A kortárs patkányok között
tombolt a város peremén
szerelmünk. Hozzánk költözött
a penész mellé a remény,
zöld virágokkal lobogott.

Ó, nincs is ennél szebb regény!

Hogy örült! S hogy örültem én!
Mint a gyorsvonat robogott
hatalmas teste énfelém.

*

Héroszok arca ragyogott
így az aranykor idején.

Éhes szája szélén forró
patakban csorgott örök anyagom,
vagy (méhe bölcsődéjét kerülni
kellett) boldogan haladt
a végbél homályos alagútján.

*

Egy poharunk, egy fogkefénk,
egy mandulánk, egy vakbelünk,

és szívünk is egy volt nekünk.

*

És ahogy fekszem, sziszegek!
S ahogy fölöttem gőzölög!
És az arctér! Ó, egek!

*

ő meghalt, de az arc örök.

És reszketett Isten ekkora szerelem láttán.



Költőnk és tora


És kiürült a lélek. A szerelmet
az idő győztes hangyái viszik.
Álmok nélkül tengődik már az elme.
Fakó az arc, a szem. A száj iszik.

Gyilkos virág kél életre a májban.
A tüdő zsákja foltért könyörög.
A zsibbadt agyban már penész, homály van.
A villamos a szívben dübörög,

és síneket fektet a vérerekben,
száguld és csönget, üvölt szüntelen.
S a szem csak bámul, órákig, meredten,
egy állomást, hol kutyatej terem.

Sikoly. Talán esélye volna,
ám a tudatig nem hatolhat,
a vagonok már összetolva,
és az elme a sínre olvad.



A tangó bűvöletében


mit csak a tükrök látnak
álruhát ölt a lélek

rózsát vesz kölcsönpénzen
milyen gyönyörű élet

micsoda szép hazugság
minő fölséges percek

este kilencig koldus
este kilenctől herceg

rózsára cserélt birtok
virág egy utcalánynak

kimenőt ölt a lélek
mit csak a tükrök látnak



Mariann


Nem szeretett. Bolondja voltam.
Szerettem volna látni holtan,

hogy másé soha ne lehessen,
hűvösen többé ne nevessen.

Mint ki megveti az egészet,
nem táncolt. Tükörbe se nézett.

Nem értettem, és most sem értem:
nem küldött el. Nem mondta, mért nem.

Nem tudom, életének véget
mért vetett. Megitta a mérget,

s már halott volt, midőn kerestem.
Nem üzent, nem írt levelet sem.



Sz. R. kisasszony emlékkönyvébe


Bár ott laknék a Szamosnál,
Szamos vizében te mosnál,
és kék lenne, akár szemed,
a víz, s szeretnél engemet!

Bár ott laknánk a híd alatt,
s én rákot fognék és halat,
párnát hínárból hordanék,
ágyunk lenne a hordalék!



A téli éj, Kolozsvár


Attilás téli éjjel,
Kolozsvár, hátradőlök
a széken, és az asztal
sarkán szivar s csak ennyi.
Ma nincs három szobában
kihez egy árva szót bár.
De persze nem nyavalygok,
egy-két nap s vége is van,
és bort hoz Vince, csönget
a készülék, s a kedves
megbékél, indul is már.
És szép e füstös óra,
habár nehéz az évszak,
s a fűtőtest alig hogy.
Picit tán arra vágyom,
langyos hullámot ontson
egy enyhén déli tenger,
és Pestre is titokban,
ezerszer bár Kolozsvár.
De mégis ő, ha most, s nem
holnapután, ha mégis,
hogy nem haragszik, indul,
hiszen csak ő, csak ő, csak
a téli éj, Kolozsvár,
a lélek füstbe öntve
már második dobozzal,
és közben pár pohár víz.
S ha szólna most a csengő,
ha mégis, és az ablak
kinyílna és a füstöm
a bíbor égre szállna,
s a szél forró homokkal
szórná tele a blúzot,
amit ledob magáról,
egy enyhén déli tenger
partján, egy égi Pesten.



Marburgban, párzó délután


Harminc voltam. Sütött a nap
Marburgban. Párzó délután
a hosszú-hosszú tél után.
Sétáltam én is peckesen,
vártam: horgomra ki akad,
ingyen vagy pénzért kedvesem
ki lesz? Többé egy este sem
telhet el így, hát élet ez?

Valaki hátha átevez
velem a Dráván, s elpirul
midőn szemem blúzába nyúl,
s mert rossz a csónak, és ereszt,
a szoknyát térdig húzza föl,
majd a teraszon hátradől
a székben, pajkosan nevet,
pezsgőt iszik, és nem felel,
vagy minden kérdést elterel,
házszámot nem mond, sem nevet,
a parkban majd hozzám simul,
és a kezem blúzába nyúl,
illattal tölti meg szobám,
és másnap reggel már korán
elillan, és átváltozik
emlékké, s Marburg mámorít
a hosszú-hosszú tél után,
s új város jő, új délután.

*

A sétatéren állt a lány,
és galambokat etetett.
Marburg a háttér, és magány
szolgáltat hozzá keretet.
Marburgban ürügy még akad,
Marburgban olcsó a virág,
most sem követtem el hibát,
találtam ékes szavakat.
S mert csónakázni nem akart,
a Grenadierba vittem én,
szavából úgy tűnt, van remény,
bár hűvössége megzavart.

A Grenadierban hátradőlt
a széken, és csak hallgatott.
»Ily szépet nem látott a föld,
virágot hozzak, csillagot,
legyen ez pezsgős délután
a hosszú-hosszú tél után,
kompótot kér, eperhabot?«
És szólt a lány: »Pohár vodkát csupán,
s melléje sört is akarok!«
És Marburg, az az átkozott
város posvánnyá változott.
Autóba ültettem a lányt,
zokogott, nadrágomra hányt,
Marburgban, párzó délután,
egy hosszú-hosszú tél után.



Nulladik szonett


Miként is nyújtsam át szonettemet
– tizennégy sort, száznegyven szótagot,
ezen rövid meg hosszú lépteket –,
hogy megtudd: önmagamnál több vagyok?
Téli virágként nőjenek ki tán
papíromból a mondatok, szavak,
hogy téged, kit a lelkem úgy kiván,
e virágokkal elborítsalak?
Vagy inkább tetszik, minden sor ha rács,
s a vers kalitka, melyben átadom
– hisz bármi fényes, úgyis csak harács,
egy más világban áll a nagy vagyon –
a lelkem, mely a rácson át ha jár,
széthajlik az, de mindég visszaáll?



Sok sárga kéz


Szerelmet senki szebben
– nem kéri mégse senki.
Zsebembe gyűröm álmom,
csak bámulok, bolyongok
– papírhajó a sárban.
Totyog a térzenére
a tömeg, barna folt, csak
pár arc virít ki sárgán.
A templom, mint a bordély,
áláhitat, a tikkadt
misztika és az ájult
komédia, bitangok,
pállott rongy; és a szószék
rossz szóképet virágzik,
és hinti szét a konkolyt.
Sok sárga kéz. Az arcom
rohasztja zöld lehellet.
A fertőből kilépek.
Egy ájult nő a sárban.
Nézem a sárga mellet.


E rég unt föld, ahova fagytam.
Szerelmet senki. Eszme, képzelet
– rég megrohadt rongy már az agyban.
Sok sárga kéz.

Egy üres létszelet.

Jöjj, láss csudát!


Jöjj, láss csudát, minő a hellén
éjjel, szeretni jer velem!
Mohón csügg pőre nimfa mellén
Apolló. Dúl a szerelem.

Ó, lábadat is számba venném!
Ne fuss el, mint a gyáva nyúl,
jaj, ne taszíts el! Nézd, a dombon
a pásztor nadrágjába nyúl,

csusszan már Vénusz a dorongon!
Üzekedik a kentaur.
Lám, elmenekült Márs, az álnok,
jöhetsz bátran, légy ott, ahol

valóra válnak nedves álmok,
s babérligetben Pán dalol!
Ó, nézd, én máris készen állok!
Hullámzó táncot jár a far.

Ó, jöjj ki már te is a dombhoz!
Szerelmem fáj, a húsba mar,
ne tétovázz, jaj le ne lombozz!
Röpülj ágamra, de hamar!



Az elcserélt rózsa


Rézerdőben lépked, hol a fák kérge zöld és sárga mérget
lehell a légbe, és röpülnek húst tépni az arcból a férgek.
Hálók feszülnek fái közt, az avarban csapdák fakadnak,
sivít a rézmadár az ágon, visszhang felel az éji vadnak.
A láthatatlan harcosok között javában dúl a párbaj.
Az erdő mélyén tépelődik, csatáját víja ősi árnnyal
belső porondon, már ezer esztendő óta elfeledten,
rozsdás szárnnyal, penészes almon a Rézsárkány, a győzhetetlen.
Amott tisztás. Forrás fakad, mellette nő a réz virága,
letépi, és egy puszta sávon átlép a színezüst világba.
Jégfényű térbe, mit beleng lelket fagyasztó, hűvös ének.
Csodás, hideg szoborcsoportok, az arcok mind északra néznek,
az érzelemnek nincs nyoma, sivár a szem, üresbe bámul,
tökéletes minden vonás bár, a test s a köntös, ami ráhull.
Síkidomok mentén a fák, a törzseken is furcsa karcok.
Az erdő mélyén tépelődik, már ezer éve vall kudarcot,
a véső lelket nem farag, s csupán haláldal kél a lanton,
átkot szór és üvölt a művész, az Ezüstsárkány, síri hangon.
Amott tisztás. Forrás fakad, mellette nő ezüst virága,
letépi, és egy puszta sávon átlép a színarany világba.
Poshadt melegbe. Fény ragyog. Egy émelyítő dallamot hall
ki arra jár. Tele az erdő tunya és békés állatokkal.
Oroszlán, bárány, nyúl, hiúz egymás hegyén-hátán hevernek
ebben a mozdulatlan üstben, mit egy fuvallat sem kever meg.
Fény és meleg meg báva dal – ez lenne hát az égi béke?
Az erdő mélyén tépelődik, üressen áll már rég a széke,
és ezer éve kérdezi az ég urát, de mindhiába,
sötét imákra készülődik a szent Aranysárkány, a pápa.
Amott tisztás. Forrás fakad, mellette nő arany virága,
letépi, és egy puszta sávon átlép a színgyémánt világba.
Hideg tökély és néma csönd, esetleg kristály hogyha pattan.
Amerre nézel, mind tükör van, magad látod sokszáz alakban.
Ha mozdulsz, lép száz másod is, egyszerre benne és mögötte,
több millió lélek van itten, és mind kristályba költözött be.
Egy erdőben a végtelen, a gyémántokban hamis öröklét.
Az erdő mélyén tépelődik, az ég felé rázván az öklét,
már ezer éve a titok titkát kutatja, s újrarakhat
minden kristályt. Dühöng a mágus, a Gyémántsárkány, kit becsaptak.
Amott tisztás. Forrás fakad, mellette nő gyémánt virága,
letépi, és kilép a tükrök közül az álombéli tájra.
A folyón túl emelkedő üveghegy csúcsán vár sötétlik,
az égre tör föl büszke tornya, elér egészen a sötétig.
A vízben úszik, félrelök éhes halat, siklót s a pajkos
sellőt, aki fülig szerelmes, de kedvesére szörnyű bajt hoz.
Hiába kér virágot az, nem válaszol, kilép a partra,
a hegy alá siet, s merészen kapaszkodik a sziklafalra.
Már itt a vár, mohos falát bogárként mássza, meg se szédül,
s megérkezik az ég alá, a hőn áhitott erkélyre végül.
Az ajtó nyitva, és a lány arcán ott ül a súlyos álom,
bíbor rózsát szorít kezében, s a pőre mellen és a vállon
szerelmes csillag fénye csorg. Az ajkat összemarta szörnyen
álmainak ragadozója, szerelme titkos, drága szörnye.
Két mell közé a négy virág, egy csók az arcra, mit a kín dúl,
a rózsát belső zsebbe rejti, kilép az éjbe, visszaindul.

» vissza a tartalomhoz

Ugrás az oldal tetejére