3 székely szöveg (A zákhányos csuda, Hová lett a velág, Misimackó)

A zákhányos csuda
Hová lett a velág
Misimackó

A zákhányos csuda

Borges Gyurinak meg Sántha Attilának

Ezerkilencáztizennyóc egyik szép, csillagösvenyes éccakáján, Kézdin, a Fekete Vince udvartér egy elég gübü tisztaszobájában Ladik Jeromos, a Csaba királyfi dicső lőcse című népi játék és A székely rabonbánok derék üszküpülései című nevezetes történelmi írásos munka megcirkálója nagy, táltos kártyajátékot álmodott. Aztat álmodta, hogy Durumóval hatvanhatozna, a lelki üdvösségiért. Durumó szakasztott úgy nezett ki, mint a haragosa, a beste Oláh Gábor. Haragudt es Jeromos, de erőssen a hitvány fajzatra, ki mind méncsergette a gülü szemeit, forgatta a fejiből kifele, s igen-igen agyargott, s herregett, hogy így meg úgy, s hogy Jeromost elviszi, met a tűzzel mind bizsil. Ki es vágta nagy bőcsen a nagymarsot, s Jeromosnak ugyancsak béizzadt a hónya alja, amíg überelni tudta. Hogy így megúszta a pokol tüzit, örült Jeromos, s egyből elé es szedte a kacorbicskát, hogy a rusnya fajzathoz hezzavegyen, s kergesse, de az akkor valahonnat a dühüből elérántott egy ménkű nagy vasvillát, s azzal mind nyeletlenkedett. Ekkor szerencsére Jeromosra reaereszkedett a dúsmars, a béliben kuruttyolt, megébredt, s szaladt es oda, hová még Csaba királyfi es gyalog kecmereg. Hogy ott mind ült s nyögött, érzett még más szagot es, kénkű vót az, mi jót nemigen jelent.

Ekkor egy pirre eljöve a reggel, s a zoláh béduvadt a Főtérre, ott mind hemzsegett, forgatta a büh nagy szuronyokat, s énekelt nagy bőcsen, hogy tajdok a székely, meg mutuly, s hogy jaj neki, s hogy ő lesz a zár, mi a fejit elborítja.

Másnap valaki bémondta a zoláhnak, hogy Ladik Jeromos cseppet sem örül nekije, s hogy útálja mint a görényt s a patkányférget, s hogy így meg úgy, s Jeromost elcepelték, s gúzsba békötözve. Járta es Kézdit a temonda, hogy ejszen a haragosa, Oláh Gábor vót a hitvány, ki béköpte, s mondták, hogy Gábor es olyan, mint a neve, s hogy más faszával veri a csihányt, s a zapja es mocsok vót, még a zosztrák idejiben, de azétt nem ennyire. Jeromos nem es hazudta, hogy örül ő a zoláhnak, met derék, igaz ember vót, mint a nagyapja, Gábor Áron segédje, ki majdhogy nem hősi halált halt vót, mikor béesett a zágyúkereke alá, de úgyes leitta fogadásból a nagyerős fogoly kozákot. Lihegte a zoláh, hogy ő most véres buszut áll szép Erdélyországért, s hogy így meg úgy, s hogy kiirtja még a gyükerit es a zokoskodó székelynek, de Ladik Jeromost aztán leginkább. S hogy holnap reggel reahúzzák a karóra, mint Drakula, s hogy megkerál belé.

A siralomházban Jeromos cseppet meg vót jedve, meg es színezte a harisnyaszárt, s még a könyüje es kicseppent a szemiből szeppenetiben. Szekirozta magát, sokat, s mindenféle furcsa dógokkal, met okos ember vót erőssen. Hogy csuda álma ejszen megaszondta, s ilyen nagy bajok lesznek vele. Kellett neki elészedni a kacorbicskát, hogy Durumó most így megcsúfolja! Aztán eszibe jutott egy másik álma, s hogy kaszál a réten, s hátt látja, uram, hogy vele szemben mind nyesi a rendet valaki, s hogy még nálánál es igen gyorsabban. S ahogy közelednek szembe egymással, a Halál vót az, s Jeromos tudta, hogy mikor ellesz a fű, lesz berdózás, s nagy csemerkedés. De azétt csak vágták a füvet, csendessen, míg el nem lett. Akkor mondta vót a Halál, hogy kéri a napszámot, s Jeromos ki es forgatta a lájbija zsebit, de csak a déli szilvapálinkára való vót benne, aztat meg oda nem adta vóna, a zistennek sem, nemhogy a rusnya fajzatnak. Bezgette es a Halál, rikótozott csúful, hogy így, meg úgy, s hogy behajtja eztet ő még Jeromoson, azzal megnyílt a főd alatta, s oda bément.

Meg eccer álmodott vót valami bünagy, csemer alagutakról, hogy akárhová nyüzsögött benne, a zistennek nem találta meg, hogy hol gyütt bé. Ott vót, hogy guruzsmás bihal szaladt neki, annak es olyan vót a képe, mint a haragosáé, s mind böködte a bünagy szarvával, s bőgött erőssen, mintha meg akarná ozsonnázni. Meg valami a nyaka köré vót tekeredve, s mind nyuvasztgatta. Aztán felébredt, s hát a hites felesége eppeg valami veres fonálból lájbit kötött mellette a dunyhán, az csavarodott vót a nyakára, s a nagy kötőtű mind döfködte. Meg es siritette a zasszont akkor, s így nyugodott, de érezte vót, hogy nem jót aszond a zilyen csuda álom.

Ladik Jeromos negyvenöt éves vót, s igazi székely. Kézdi határában vót négy hód fődje, káposztát nevelt rajta, aztat Brassóban eladta, de néha Szebenig es elment vele. A főd szélin meg nőtt peccs meg burung, s murok, aztat a zasszon szerette hersegtetni, meg a peccsből csált teát, s a burungot a pástétomba belétette, amíg el nem pusztult. De gyermek nem lett, sem leány, meddő vót, mint a Kelemenék küpüje. Jeromos délutánonkint eljárt a városi tanácsba, met tanácsos es vót, azazhogy lófő, met ő a tanácsot es ménesnek nevezte, s hogy ez hagyomány. Ott aztán beszéltek a város dógairól, s hol a jobb a káposzta ára, s hogy Csaba királyfi meg Gábor Áron, s hogy így meg úgy, s székely szarta a magyart, s hogy de vajjon ki szarhatta a zosztrákot meg a muszkát, hogy inkábbot lett vón rekedése. Mit tudták ők akkor, hogy nem a zosztrák a zellenség! Aztán este monyókolta a zasszont, míg vót abban szussz, de aztán eccer lobot vetett a tüdeje a mosástól, meg es kerált benne, nyóc esztendővel a háború előtt. Aztán már nem monyókolt, csak ivott, sokat s erősset, de bírta, mint a zisten. Akkor kezdett vót el belémerülni a bötűbe, olvasott könyüt, s sokat, s aztán meg írt, s a nyárádi ispán ki es adta, a saját pénzin, Kolozsvárott, de ott nem vették, csak a Székekben. Cirkált egypár verset is, s kinyomták, rovásírással, de aztat már nem értette a nép, met elfajzott azétt nagyon Csaba királyfi óta, a magyar vót a hibás, aztán meg a zosztrák, a deák meg a sváb bötüjivel. De azétt a népi játékát sokszor adták elő, amatőrök, mulattak s okultak rajta sokan, s tisztelte es a környék, hogy ilyen nagyokos székely embere van Kézdinek, Ladik Jeromos.

Igen ám, de Jeromos nem fejezte bé még a szép verses regényit, amit Gábor Áronról cirkált, s avvót a címe es. Érezte pedig a lelkületiben, hogy allesz a nagy székely éposz, s hogy ezzel megmutatná ő a beste velágnak, s hogy hogy kell, s hogy a székely poézis milyen legjobb ezen a velágon. Arról szólt vóna, hogy Csaba királyfi bémegy a zúr színe elé, egy prológusban, s mind aszondja a zistennek, hogy így meg úgy, s hogy mi a varasgyékot csál, így csúffá tenni a szép Forradalmat, hátt bölömbika-é a zúr, s mind így, s hogy ő aztán átmegy egy más galaksziába, s mind elviszi a sok szép csillagot s még a Tejutat es magával. Megrestelli magát a zúr, de erőssen, s visszacsálja a zidőt, március tizenötödikére. Ráfáél arkangyal megjelenik Gábor Áronnak a zálmában, és aszondja neki, csáljon egy bünagy álgyút, de akkorát, hogy csak, legalább kétszáz rőf hosszút, s megfelelően vastagot. Gábor Áron és a székelyek megcsálják a bünagy álgyút, s elindulnak. Eddig jutott el Jeromos, s szerette vón béfejezni, de erőssen, s hogy nyerjen a Forradalom, s legyen bódog a székely, sőt a magyar is, csak a zosztrák meg a muszka nyuvadjon meg.

Felfele nezett hátt ott, a siralomházban, s hezzaszólt a zúristenhez: Muramista, ejszen tudom, hogy vónál, s ejszen én es vónék, met a tükör es mutatja, s hogy igaz székely vónék, s nemkülönben keresztény, s hogy életem értelme az a fránya verses regény, mit es cirkálni elkezdtem. S hogy én vagyok a zéposz, s a zéposz es nemkülönben én magam, s hogy bizonyítsd bé, szereted te még a székelyt, adj mán egy csepp időt, verses regényemet béfejeznem, aztán nem bánom, tegye bé nekem a zoláh a karót, vagy ozsonnázzon meg az a csúf bihal, amit álmomban rejámkűttél. Met te vagy a zidő főbérese, és tied a hatalom meg a dicsőség, meg a fene tudja megaszondani, mi minden.

Aztán elaludt Jeromos. Csuda egy álma vót meginn, aztat álmodta, hogy bément a Főtéren a Múzeumba, a Zsuzsi-babákhoz. Nezegette a sok szép babát, s a szőtteseket, s eccer csak hezzalépett egy furcsa vén őr. Jeromos mindjár látta, hogy nem helybéli, met okosak vótak a szemei erőssen; világítottak, de szelíden, s pislogott. Meg es kérdezte Jeromost, s azonnal, s hogy mit kajtat. Jeromos mondta, a zurat keresi. Ejszen aszondta a vén: A zúr a Zsuzsi-babák feje bőriben vóna, a háromszázhuszonkét Zsuzsi-baba kéccázhatvanötmilljónéccáztizenháromezeröccázhatvannyóc hajaszála közül a zegyiknek a gyükeriben. Kajtatta a nagyapám, s vak lett vót. Kajtatta a zapám, az es elvesztette a szeme világát, s én es, de szinte. A franc keresi tovább. És elment. Eppeg akkor császkált elfelé Mári néni, a takarítónő es, s hátt mind rángatott egy Zsuzsi-babát, s aszondta, hogy így meg úgy, s hogy ő eztet most teszi szemétbe, met a moly hezzaevett. Jeromos elszedte, s megkergette. S hogy egyedül maradt, csak nezte cseppet, majd nagy bátran kitépte a zegyik hajaszálát. S hátt ott vótt a zúr a gyükérben, Jeromos ugyan nem látta, de hallott egy hangot, mind mondta: Na jó van, ecsém, s béfejezheted! Met így beszél a zúristen a székellyel, mint egy komával.

Jeromos ébredt, hogy rugdossák, s viszik azonnal. A siralomház előtt ott állott a büh karó, nem vót vastag, de hegyes erőssen. S a zoláh mind röhögött, s hogy így meg úgy, s hogy most hogy meggyalázza a székely seggit. Le es tolták Jeromos gatyáját, s röhögtek, pecegtették a lőcsit. Aztán két hitvány cigány hóhér megfogta, s egy létrán felvitte, s tartotta oda, a karó felé. Még a zutolsó kévánságát se kérdezték meg. Jeromosban már alig es pislákolt egy csepp remény. Ekkor a tiszt egyet rikótott, s a két cigány reabaszta Jeromost a karóra, reggel kilenc óra két perckor.

Azazhogy reabaszta vóna, de ekkor úgy megállott a zidő, hogy csak Jeromos pislogott jedten, a többi mind csak megmeredt, még a zégen egy ülü es megállott röptiben, nagy, széjjeltett szárnyakkal. Jeromos csak nezte, nezte, forgatta a szemit, hogy mi a zisten történt, megkerált vóna, de akkor métt gondókozik? Aztán reajött, hogy meghallgatta a zúr, s hogy csak a velág meredett meg, s hogy most béfejezheti a verses regényit. Maga alá nezett, hátt látta, hogy a karó ott van szinte a csóré ülepiben, gondóta, leszáll, de ahogy megpróbálta, rögtön egy cseppet újra megmozdult a velág, s csusszant a karó hegyire, szinte hogy a vér es kicsordult a zülepiből. Jeromos értette, hogy fegyelmeztetés, s hogy neki ott, csóré seggel kell béfejezni a művit, csak aztat nem értette, miféle zákhányos egy csuda ez, s métt nem eresztette haza inkábbot a zúr, úgy, eccerűen. Dehát furcsák a zúristen ösvenyei, s Jeromos inkábbot nekilátott a művinek, semhogy a komplikáción eméssze magát. Elévette szépen a lájbijából a téntaceruzát meg a zirkáját, s ott, s így, csóré ülepivel a büh karó felett, a levegőben, kétódalt a két cigánnyal, elkezdte béfejezni.

Cirkálta es szépen, sorról sorra, részrül részre, szép kettészelős, veretes tizenkettősben, met reajött a zihlet, mint Dobánra a lopás. Hogy elindulnak a székelyek meg Gábor Áron a bünagy rézálgyúval, s akkora mint a Feketetemplom, s széjjelbasszák a zosztrákot, de erőssen. Egy golyóval még tízezret es. Kossuth Lajos megteszi Gábor Áront, s fővezérnek, s Petőfi Sándor kőt néki tíz szép verset, dedikációval. Aztán jő a hitvány muszka, bünagy sereggel, de aztat es megsirittik, s Muszkaországot odaadják Bem Apónak, s hogy dirigálja. Gábor Áront megválasztják elnöknek, Kézdi meg főváros lesz; Petőfi Sándor es odakőtözik.

Tetszett Jeromosnak a mű erőssen, csak mind turálta magát, hogy nem tudta hogy méltón béfejezni. Gondóta, rütyül egy bidony fickót, hátha ád ihletet, de ahogy ment vón a Bújdosó felé, hátt, mitadisten, meginn megmozdult a világ egy cseppet, s a karó esment a bélit bezgette. Dohogott hátt, s folytatta. A zepilógus aztán nagy lett, s szűt melengető. A zúr kebelire szedi Csaba királyfit, s aszondja, hogy ezentúl ott ül a másik oldalán, Jézus Krisztussal átellenben, s hogy így meg úgy, s hogy a székely lesz a ző választott népe, s még a Bibliát es újradiktálja, székely evangéliomistáknak. S hogy a teremtés után mindjár Attila nagy kardjával fog folytatódni, meg a székelyek kecmergésivel, allesz a zegzódus, s Erdélyország a Kánaán. S hogy a zelső magyart Csaba királyfi piszkából formálja meg a Főtáltos, hogy legyenek a székelyeknek jó szomszédjaik. S mind így.

És akkor gyütt a nagy, végső pont a verses regény végire. S hogy reatette, a velág rendje visszaállt, s Jeromost realepcsentették a karóra, a csóré ülepivel, hogy kijött a száján. Alig vót ideje egy cifrát kárinkodni, hogy a nyüvek rágják meg azokat, kik így megcsúfolják a székelyt, s hogy így meg úgy, s hogy a hájderménkű a kurva gelevőgyi anyjukat. Aztán a monya megfeszült, s a lőcse nemkülönben, s lepiszkolta utolsó cseppjivel a kapitány lópofáját, s Ladik Jeromos ezerkilencáztizennyóc május ötödikén reggel kilenc óra négy perckor megkerált.

A füzetje béesett a lecspocsba, a vére reafröcsögött. Kidobták a ganéba, onnét kaparta ki a tíz körmivel másnap a haragosa, Oláh Gábor, s röhögött rajta erőssen, s mind bőcsködte a Bújdosóban, de hazafelé megütte a setét, s esszement, mint a Tuli frakkja, s másnap elásták. A verses regény elveszett, ejszen ott rekedt a hitványnak a lájbijában, csak a jó híre maradt, s a népnek. S azóta es a kézdiek mind kűdik a ménest a zokosokhoz, hogy a temonda szerint valaki cirkálná újra a mívet, de úgy hírlik, végül es meglesz, met odamentek Kovács András Ferenchez, Vásárhelyre, s reabízták, met hogy se csál egyebet, örökkétig csak mind másnak képzeli magát, s most eggyel több izé mit számít nekije?

Hová lett a velág
(Részlet a Terasz-naplóból)

Béállított a komám, s mind abajgattunk egy bidony fickót, míg el nem lett, s folyt a temonda, hogy így meg úgy, s hogy s mint a cinkák meg a bizsnica. Aztán elment végre a koma, de meggyütt az asszon, s kellett vele bíbelődni. Na, megbúboltam, hogy legyen nyughatnékja. Közben már éjfélre lett. Békapcsoltam a televizort, s kerestem valami rendeset. Lett is egy film, s jónak tűnt, mert írta, hogy ámerikai, azok jók szoktak lenni, szeressem.

Erőssen jól kezdődött. Egy tűzrőlpattant, fáin leány bément egy szeparéba, ott vót a jegyese, s azzal mind csókolózott meg enyelgett. Aztán kiment, ejszen peselni. Hát abban a pillanatban béfordult egy legény, s nekiesett a másik legénynek. No, mondom, lesz itt berdózás s nagy verekedés. Hát, muramista, dehogy lett. Ezek úgy elkezdték nyalni-falni egymást, hogy én még ilyet nem láttam, hogy ott a szép leány, s akkor ezeknek egymás kell. Essze-vissza fordult a bélem a csemer buziktól, hogy üsse meg a zistennyila azt, aki ilyet csál meg ilyet mutat a székelynek. Próbálták volna ezt mifelénk, Székelyfődön csálni, hát nem láccott vóna a bőrük a sok bicskitől, amit beléjük basztak vóna.

Azér még neztem egy kicsit, hogy lássam, hová lett a velág. Hát ahányan vótak a filmben, mind ilyen csemer népek vótak. Az egyik szerecsenynek fáin csecsei vótak, de mire aszittem vóna, hogy ez egy derék cinka, hát fölemelintette a karincáját, s elészedett egy akkora csúf lőcsöt, hogy ahhoz képest a Szabó Mózesé az alvégről csak egy tavaszi murok. Na, akkor kárinkodtam csúful, hogy az annyuk gelevőgyi büdös kurva úristenit, s át is kapcsoltam, met ez azér több a soknál, eccerre legyen valakinek csecse s lőcse es. Ember az ilyen?

Cseppet még háborogtam, aztán elaluttam, de akkor se vót jó. Aztat álmottam, hogy ezelőtt tizenkét évvel vagyok, s bezgetek egy cinkát, a barassói oskolában, szünetben. Jó nagy tőgyei vannak, hogy a fejőstehén kalapot emelne. S akkor nyúlok bé a bugyijába, no, ki lehet találni, mi vót ott. Megfordulok, hogy fussak el, hát ott állnak mind a cinkák, s lóbálják felém.

Felriadtam, csepegett rólam a víz. Rejaneztem az asszonra, hát alutt édesen a lelkem, mint Tündér Ilona Bálványosváralján. Csendessen felemeltem a paplanyt, s bényomtam a kezem a combjai közé. Hát szerencsére minden rendbe’ vót. Na, akkor nyughattam, s aluttam tovább.

Misimackó

A Micimackó székelyföldi bukása után a Csíki Székely Pedagógiai Tanács összeült és megállapította, hogy ebben a formában a Micimackó érdektelen a székely nebulók számára, nem az ő nyelvükön íródott és ráadásul nem hordozza azzokat a morális tanulságokat, melyeket a székely gyermek fejébe kell ültetni, hogy továbbvigye a hírhedt ősi virtust. Változtatni kell! – döntötték el a pedagógusok, és a munkát Málna András Alajos csíkszentgölöncséri tanítómesterre bízták. Málna András Alajos mindenekelőtt Misimackóra változtatta a mű címét, mivel a Micimackót túl buzisnak találta. Utána lerövidítette és átdolgozta, mert minek annyit lacafacázni, mikor egyszerűbben és célratörőbben is lehet?

ELSŐ ÉS EGYETLEN FEJEZET,
melyben Misimackó székely módra rendet csál a Gölöncséri Pagonyban

Alig es pitymallott, hogy Misimackó kitüsténkedett a dunyha alól. Fáin, hímzett harisnyanadrágot húzott magára, met rendes székely medve nem menyen ki csóré seggel a zerdőbe, mint a pestiek. Vasalt ing, lájbi, hosszúszárú csizma, rendesen megpucolva, pörge kalap, árvalányhajjal, szóval ahogy kell. Még a bajszát es megpödörte egy kis suviksszal. A csizmaszárba bécsúsztatta a kacorbicskát, met sosem lehessen tudni, mi minden történik.

Azzal kilépett a Gölöncséri Pagonyba, hogy ő aztán most rendet csál, met a vacakságból elég vót.

Egyenest a méhekhez tartott. Dógoztak az istenadták, hogy majd megszakadtak belé, csak úgy csepegett róluk a verejték. De azétt ők es vasalt csíkos ingbe vótak, met a székely mán csak így dógozik.

Mikó meglátták Mackó uramat, megálltak az iparkodásban s nezegették nagy csúful, met rögtön tudták, hogy mit akar.

– Adjon isten magiknak szép jó reggelt! – emelintette meg Misimackó a pörgekalapját, ahogy illik. – Aztán azt akartam magiknak mondani, hogy eztántól arrafelé többet nem leszen herregés meg acsarkodás, ha gyüvek a mézért, met istenuccse csúfot csálok magikból, értike-e?

– Hanem aztán ugyanbiza mivel csálja maga azt a csúfot? – röhögtek a méhek. – Ejszen meginn azzal a rozsdás kacorbicskával mind nyeletlenkedik, mint a múltkoriban? Vette-e észre, hogy nekünk küssebb ugyan a bicskánk, de ezerszer annyian vagyunk?

– Há nem mondom, észrevettem – vigyorgott huncutul a bajsza alatt Misimackó –, hanem magik meg észrevették-e, mekkora bünagy permetezőt cepeltem haza a tegnap a barassói Praktikerből? No, isten áldja magikat!

Ahajt, egy terebély makkfa alatt Füles, a zákhányos szamár hersegtette a burungot. Mán messzirül láccot a szemin a bestének, hogy meginn zsimbes napja van.

– Na aggyon Isten szép jó napot! – köszönt a medve.

– Há magának lehet, hogy ad, de nekem biztos nem, met engem utál, mint a szart, mint a geszádát, mintha egy ótvaras görény lennék.

– Netené… Há minnyár káromolni kezdi az Úristent, hogy mind a maga faszával veri a csihányt. Hásze hogy a súj suvajsza sze meg, mi maga? Kálvinista, gelevőgyi öszvér? Me asszem, allett, a csíksomlyói búcsún sem láttam az idén… Hanem megfejtem én a maga baját, hitvány guruzsmás fajzatja! Az a baja, hogy nem dógozik, csak mind lopja a napot, hersegteti a lapit, s gugujkodik, mint az eszement. Mars dógozni! A csűrben ott vannak a csebrek, mennyen el velük a méhekhez, s hordja be a mézet. Aztán este a napszámot es megbeszéljük.

– Micsoda?! – visított a szamár – Méghogy én dógozzak? Ráadásul neked, te senkiházi?

– Hinnye, rusnya fajzatja, há te mit képzelsz? Hogy a szamárcsipogás fölhallaccik a magos mennyekbe? Adok én neked!

Azzal Misimackó a kacorbicskával jókora dorongot nyesett, s tángálni kezdte a naplopót. Szaladt is a hitvány dógozni, mint annak a rendje.

– Na azétt… – dohogta Misimackó. – Méghogy én senkiházi… A senkinek nincs es háza, s akkó hogy legyek én onnan, ha eccer nincs es? Bezzeg az enyim meg akkora, hogy csak a torony még hiányzik róla, hogy templom legyen. Az annya bélésit!

Tigris eppeg a fűben tespedt, és úgy bámult egy nagy veres mezei verágot, mintha ez lenne egy igazi fenevad legfontosabb dóga a velágon.

– Há hallja-e, koma!? – így Misimackó – Aztán egeret fogott-e ma, vagy csak azt a veres verágot mind bámulta, mint Világtalan Ábrahám a tyúkszemit?

– Egeret? Há métt kéne nekem egeret fogni – háborgott amaz.

– Azétt, komám, met tejet nem ad, tojást nem tud tojni, s akkó csáljon maga es valami hasznosat.

– Én? Méghogy én? Ahonnan jöttem, a dzsungelből, én vótam a császár. A császár meg nem fog egeret.

– Komám, a fenét sem érdekli, hogy császár vótál, vagy csíkos lábtörlő. Itt, felénk egy jöttment vagy, akit béfogadtunk, s akkó úgy kell éljél, ahogy itt szokás. Itt pedig csak egy bünagy cirmos macska vagy…

– Micsoda – bömbölte Tigris – méghogy én macska?!

– Abbiza, komám, há mi más? S ha erősebben belégondolok, akkó olyan, mint az oláh macska, hogy megvárja, amíg a székely macska megfogja az egeret, aztán ellopja. Vagy mint a pesti, hogy mind nyivákol s várja az ingyentápot…

Megszégyellte magát Tigris, de erőssen. Azt se tudta merre nezzen, hogy a mackó szeme ne mind böködje az övét. El es kullogott, hogy ő aztán nem csak az egeret, de a patkányférget es megfogja ezentúl.

„Na ezt es elintéztem” – bőcselkedett Misimackó, s azzal ment tovább. Egészen Bagolyhoz.

– Mondtam mán, komám, hogy azokat a fránya deák bötűket szedd mán le, s faragd újra rovásírással, ahogy kell, illedelmesen, hogy KPGTSS ZNYD MNDNT. S előre megaszondom, hogy ne mind turálj idegen szavakkal, met isten bizony, hezzád veszek, akármilyen jó komám vagy es – állított bé.

– Nyugodj le, komám! – csitítgatta Bagoly, aki tudta, hogy haragos székely medvével agyarogni nem tanácsos. – Igyunk inkább egy csepp jóféle szilvapálinkát!

– Nem bánom – enyhült meg a bundás.

No, szedegették es béfelé az oroszhegyi háziszőttest, s osztották a velág dógait. Bagolynak akkora gülü szemei lettek, hogy mán minnyán csak két nagy szem vót. De mackó uramét es elöntötte a dühü, s úgy forgott, mint Erős Mózsi bicskája az oláh vakbeliben.

– Aztán lesz itt rend! Elég vót a dögségből, a zákhányból, a csemerségből. A méheket, a szamarat meg aztat a rusnya tepelák macskát mán móresre tanítottam. Nyusziékból olyan paprikást rittyentek, hogy Szent Péter is békunyerálja magát ebédre. Hát mit képzelnek, hogy csak úgy szökdösnek, berregnek s eszik hiába az Isten füvit? Azannyuk… Malackából es az lesz, amire az Úristen szánta: füstölt kolbász, tepertyű meg abált szalonna.

– Node komám – mondotta Bagoly – ha mán ilyen szépen elrendezted a dógokat, arra gondótál-e, hogy az életedet es el kéne, s hogy ejszen fehérnép es kellene a házba…

– Azta, komám, hogy neked milyen igazad van… De nem erőst tudok errefelé fáin eladó cinkát…

– Hát aztat én se tudok… De ott van Kanga asszonyság… Elvált asszony ugyan, s kölke es van, de rendes, dógos, tisztességes fehérnép.

– Bizony hogy, drága komám. Arról aztán senki nem mondhatja, hogy nem egy tűzrőlpattant jószág, met még most es csak úgy pattog, ahogy halad… S a gyermek es formás, csak egy cseppet mutuj meg sokat nyeletlenkedik, de majd én meghutyuruzom a mogyorófa-vesszővel. No, komám, menyek es, met béültetted a szerelem kukacát a fejembe.

Nagy pukéta virággal állított bé Misimackó a kénguruhoz.

– Kezicsókolom, drága asszonyság.

– Isten hozta, Misimackó. Mi járatban errefelé?

– Nézze, naccsága! Én egyenes medve vagyok, nem mind teketóriázok, hanem megaszondom magának a nagy igazságot a szemibe. Úgy szép az élet, mint a harisnyanadrág szára: párosan. Két bicskával es jobban meg lehet kergetni az oláht, mint eggyel. S egy jóféle vacsora után monyókolás nélkül elszunnyadni szomorúságos, s magamat küpülni bizony restellem, s a Szentírás sem helyesli. Azirányba vónék itt, hogy legyen ízibe az én hites, drága feleségem!

– Azta, de eleresztette kijed a gyeplőt, Mackó Uram – pattant fel Kanga asszon. – Há mit mind képzel? Hogy elvált fehérnép mindenre kapható? Hogy csak úgy béállít ide, egy pukétával, mormog néhány mézes szót, s máris kiküpülöm a lőcsit? S aztán kimosom a szaros gatyáját, s szülök magának egy szekérderék medvét, erszénnyel, hogy legyen miben vigyék a mézesbödönt az óvodába?

– Hinnye, a ribanc mindenedet, de felvágták a nyelvedet! – turálta fel magát Misimackó. – Ahelyett, hogy örülnél, hogy ilyen derék kérőd akad, azután, hogy kajtár vót a likad, s csak akkó vérezed essze a lepedőt, ha megnyisszented beretvával a peckedet… Há tudod mit? Akkó vegyen el téged az a zsémbes szamár, ugribugrizzál együtt a naplopó macskával vagy pislogjon ki az a rusnya vén Bagoly a bugyellárisodból, a gülü szemivel. Met én innen úgy elmenyek, hogy többet nem lácc…

Azzal indult es kifele nagy dohogva, de Kanga asszony elibe került.

– Na jó na, csacsi öreg medvém, ne mind berdózz itten nekem, met csak bezgettelek egy cseppet, hogy nehogy azt mind higgyed, hogy olyan könnyen adom a bugyellárisomat. Hát hogyne lennék a hites feleséged, mán holnap es, ha olyan erőssen akarod.

Lett erőst nagy ölelkezés, csókolózás, s isten biza, még monyókolás es lett vóna a dologból, ha bé nem állít Zsebibaba. Márpedig székely a gyermeke előtt nem csálja. Úgyhogy Misimackó uram aztán nagy bódogan hazaballagott. Édesen elaludt, s csak úgy csepegett a nyál a szája széliről, mikó aztat álmodta, hogy Kanga asszony ledobja a karincáját, hogy rejapattanjon a meredő lőcsire. Kanga asszony pattant es, s há, Uram, há nem felrángatta az édes álmából medvénket az a fránya Róbert Gida…

– Misimackó! Mi történt itt? Nem ismerek rá a Gölöncséri Pagonyra…

– Hogy mi történt? – ordította Misimackó. – Az történt, te hitvány, mucskos kölök, hogy végre rendet csináltam a szobádban, és ha ez nem marad így, akkor úgy megsiríttelek egy törpefenyővel, hogy egy hétig állva iszod a bihaltejet. Értetted-e?

Értettétek, büdös kölkök? Rend legyen aztán, ahogy kell, nem ám úgy, hogy ahogy nőttök, egyre kevesebb örömünket leljük bennetek, mint az anyátok picsájában!

Ugrás az oldal tetejére