A Swedenborg kávéház (részletek)

(részletek)

Feltétlenül szőkének kell lennie – és nagyon, nagyon szépnek.

Festett szőkének, akinek időnként bizalmasan megsúgják: talán a barna haj mégis beszédesebbé tenné a szemeit. Mire ő csöndesen mosolyog és megmarad szőkének, mert nem kíván még ennél is szebb lenni.

Feltétlenül okosnak kell lennie, olyannyira okosnak, hogy eltűnődjél: most szeretkezz, vagy inkább beszélgess vele.

Feltétlenül Ágnesnek kell, hogy hívják, hogy hordozza e név misztikus tisztaságát. Egy Ágnes akkor is tiszta marad, ha paráználkodik.

Feltétlenül férjes asszonynak kell lennie, hogy nagyobb tétje legyen kísértésnek és paráznaságnak. Csak egy bűnös asszony méltó arra, hogy egy férfi időnként meghaljon érte. Pontosabban: egy bűnös asszony, aki tiszta marad. Vagyis egy Ágnes.

A férjnek álomlovagnak kell lennie. Érzelgős filmek hőse. Okos, udvarias és elegáns. Gazdag. Csöndes, kimért, józan és megfontolt, fölöttébb tapintatos. Ám szenvedélynek koránt sincs híján. Olyan ifjú, akire szerelmet és családot lehet alapozni. Olyan férfi, amilyenről a legtöbb nő álmodik. Egy Ágnes is.

Két év forró szerelem után álomesküvő, majd szenvedélyes nászút, feltehetően egy trópusi szigeten.

Villa, úszómedence, elegáns kocsik. Biztos jövő, mely fürtös angyalgyermekeket, világkörüli utakat és nosztalgikus öregkort ígér, a kandalló előtt.

Minden, amit le lehetne írni egy rózsaszín regény epilógusában.

A rózsaszín regény epilógusát azonban a kék regény prológusa követi. A kékből előlép a Sátán, nekidől a Tudás Fájának és rágyújt egy Lucky Strike-ra.

Abban a pillanatban, néhány ezer mérfölddel arrébb, Stockholmban lángra lobbannak a házak. Ágnes rápillant a kölyökképű alakra, és úgy torpan meg, mintha most látná először a téli tengert. A tűzoltókocsik kétségbeesetten szirénáznak; égő ruhájú emberek ugranak ki az emeletekről és vijjogva röpülnek tova, a Balti tenger felé. Ágnes lassan lép oda Jausshoz; kipirult arcába apró jégszilánkok csapódnak, és hirtelen egy északi sziget jut eszébe, ahol sosem járt. Stockholm olyan, akár egy hangyaboly, amelyre petróleumot öntöttek és meggyújtották. Romok, mindenütt, és összezsugorodott holttestek. Mígnem fújni kezd a szél és egyenletesen szétteríti a kormot, melyet nemsokára eltüntet a havazás. Mikor kilépnek a körútra, Ágnesnek nem tűnik föl a szokatlan csönd az utcán, sem a hangzavar a szinte üres kávézóban. Ágnes fehér Martinit rendel, Jauss kávét és konyakot.

*****
***
*

Mielőtt Ágnes kilépett az ajtón, és belépett az életembe, azelőtt néhány nappal, vagy egy héttel, kettővel, akár egy hónappal is, meglátogatott valaki vagy valami. Nem hívtam, nem idéztem, nem vártam. Mégis előbukkant valahonnan, a sarokból, egy szekrény mögül, a kék semmiből.

– Well, sir! – mormogtam, mintha mi sem történt volna, és kiléptem egy Jules Verne-regényből.

Doniphan utánam lőtt, de nem talált el, pedig köztudottan kitűnő céllövő volt. Nem törődtem a fülem mellett elfütyülő golyóval, mert éreztem a jelenlétet. Cigaretta után kaparásztam, de hamar rájöttem, hogy az utolsó csikket a Chairman szigeten nyomtam el, egy mangrovebokor alatt. (Képzelem, hogy később, midőn az éles szemű Service rábukkant a már félig elázott csikkre és kissé arrébb az összegyűrt Lucky Strike-os dobozra, mennyire megrémülhetett.)

Elindultam hát az éjszakába, cigarettáért. Éreztem, hogy követ, bár lépteit nem hallhattam. Azonkívül sem volt könnyű utam. A bokrok mögül bennszülöttek figyelték minden lépésemet. Határozottan féltem. Megszaporáztam lépteimet, és csak a hídon lassítottam egy picit, hogy megnézzem, miként csáklyáznak meg a kalózok egy kereskedőhajót. Mikor megérkezett Nemo kapitány, megmentendő a megtámadottakat, továbbmentem, és addig ballagtam, míg az északi szélesség és keleti hosszúság egy adott metszési pontján nyitott üzletet találtam. Midőn kiléptem a boltból és kapkodva rágyújtottam, ismét magabiztosnak és legyőzhetetlennek éreztem magam. De nem tartott sokáig, mert újfent ráeszméltem: nem tágít mellőlem.

Otthon egy fotelben kerestem menedéket; minél kisebbre húztam össze magam. A szobában vihar támadt, röpültek felém a tárgyak, de nem értek el hozzám, eső esett, hó hullt, de nem áztam meg. Mégis éreztem az ütéseket, a nyirkos nedvességet, a metsző hideget és azt, hogy nincs senki, aki megvédene, nincs senki, aki ernyőt tartana fölém, aki rámdobna egy takarót, aki – Istenem –, aki megsimogatná az arcomat, és egy bögre gőzölgő teát nyújtana át nekem.

Majd elállt a vihar, a tárgyak visszaröpültek helyükre, elolvadt a hó, fölszáradtak a tócsák és a hajnali nap sugarai belopakodtak a redőnyön keresztül. Már föl mertem állni, tettem néhány tétova lépést a szobában. De ott volt, a helyreállt nyugalomban, és tudtam, ha fölcsapódik az ablak és paradicsommadarak, rózsaszín pillangók, virágszirmok libbennek is be rajta, akkor sem távozik. Ha elindulok, nyakamba veszem a várost, hozzám szegődik, oson mögöttem vagy megbújik kabátom zsebében. Elkenődik vajként a szendvicsemen, tekergőzik a kávé gőzében. Ha elalszom, végighurcol az álom sötét színterein, és leginkább azt mutatja meg nekem, ami legszörnyűbb az álomban: az arcokat.

S mert ő itt van – bár nem hívtam, nem idéztem, nem vártam, csak előlépett valahonnan, a sarokból, egy szekrény mögül, a kék semmiből –, valaminek jönnie kell, valaminek, amire elkezdtem vágyni, de mégsem kellene, mégsem szabadna jönnie.

Kinyitottam az ablakot. Bár úgy jött, hogy egy székkel törjem-zúzzam be, csak kinyitottam.

Egy hegyet fogok látni, gondoltam, egy lila hegyet, havas csúcsán vakítóan törik meg a napfény, alatta pedig zöld rét terül el, piros virágokkal. Az ablakon át kilépek a rétre. Ez a szabadság, gondolom, gondolom majd mindaddig, amíg észre nem veszem: szél nem fú, a lég mozdulattalan, madarak nem röpködnek, legyek, méhek, darazsak nem döngicsélnek, hangyák, bogarak nem futkorásznak a fű között, hörcsög, vakond nem túr a föld alatt. Amíg észre nem veszem: a piros virágoknak nincsen illata. Amíg észre nem veszem: ez csak egy festmény, egy hiányvers mögött.

*****
***
*

A pernahajderségben André sem maradt le, de ő sokkal bonyolultabb egyéniség volt. Mondhatni, kóros eset.

André ugyanis költő volt.

Ez önmagában még nem jelentett volna semmi vészt, de André olyan volt, amilyennek egy költőt elképzelünk. Soha, egy percig nem tudott nyugton maradni; a legnagyobb extázisból a legmélyebb depresszióba zuhant egy pillanat alatt, és persze fordítva is. André egy szemvillanás alatt halálosan szerelmes tudott lenni, akár a legocsmányabb nőbe is, és rekordidő alatt kiábrándult a legszebb nőből, ha, példának okáért felfedezett rajta egy ottfelejtett szőrszálat.

André a világ legszenvedélyesebb embere volt. Korántsem volt egy Adonisz, de ez mit sem számított. Ha egy nő leállt dumálni vele, akkor az még aznap menthetetlenül az ágyba vagy a klotyóba került, attól függően, hogy melyik volt közelebb. Mikor poétánk sztentori, bariton hangján megszólalt, és szavalni kezdte cirkalmasabbnál cirkalmasabb szóvirágait, a lányok elszédültek és megfeledkeztek arról, hogy André listája köztudottan többszáz trófeát tartalmaz, hogy eleddig egy hétnél tovább senki nem örvendhetett a hírhedt Casanova szerelmének, hogy a heves lamúrok általában drasztikusan szoktak végződni, éspedig háromféleképpen: az amorózó fölfedez egy apró hibát – egy anyajegyet, amely nem az andréi esztétikum kritériumai alapján helyezkedik el a testen, vagy egy millimétert hibádzó lábujjat – és mélységesen megundorodik és elküldi a picsába Dulcíneát; vagy beleszeret egy másik leányzóba; vagy pedig egyszerűen megunja, és azért küldi el melegebb éghajlatra.

Szeszélyes volt az andréi esztétikum. Jelentéktelen nők váltak csodálatos dívává, hiszen a poéta mindent be tudott bizonyítani, úgy, ahogyan mindennek az ellenkezőjét is. Megtanulhattuk tőle a lapos mell esztétikumát, ha esedékes volt, bebizonyította, hogy az szebb a gömbölyűnél. Tudniillik az esendőség érzetét váltja ki, akárcsak egy nyomorék gyerek. És ki nem simogatna túláradó szeretettel egy nyomorék kisgyereket, ki ne becézné? Ellenben a gyönyörű mell, tökéletességével csak a csodálatot váltja ki a férfiúból, és metafizikai szempontból megalázza azt, hiszen minden, ami tökéletesebb nálad, egyben meg is aláz.

Ez persze nem akadályozta meg Andrét abban, hogy ha megbámultunk egy-egy lapos mellű, de amúgy szép nőt, aki nem tetszett neki, fölényesen megjegyezze:

– Ne hülyéskedjetek! Nem látjátok, hogy amazon-terápiára járt?

A randából gyönyörűvé minősített hölgyek lapos melle, formátlan feneke meg egyéb idomok megdicsőülésük után legtöbb egy hét alatt visszahullottak tökéletlenségük posványába, és André élénken ecsetelte, mennyire visszataszítóak voltak. De ugyanez történt a szép idomokkal is, melyeket egy légypiszoknyi anyajegy vagy egy kis pihe tett ocsmánnyá – André szemében.

André egyik specialitása a férjes asszonyok voltak. Többet is bolondított egyszerre, de őket nem rúgta ki, hanem vissza-visszajárt hozzájuk, és azok bármikor boldogan odaadták magukat neki, mert elsivatagosodott házasságukban André jelentette az oázist. Időnként a szóbanforgó hölgyek lebabáztak, olyankor André rituálisan megünnepelte újabb ivadékának világra jöttét, és fennhangon hirdette, hogy a zsenialitás magvát minél szélesebb körben kell elhinteni. A gyermekek természetesen nem származhattak a férjtől, mert André a férfiúi evolúció csúcsán állt: hatalmas heréi kétféle spermiumot termeltek. A megtermékenyítő spermiumok diadalmas hadseregként, megállíthatatlanul masíroztak a petesejt felé, míg az őrspermiumok elállták a méhszáj kapuját, és ha kellett, hetekig védelmezték azt, könyörtelenül lemészárolva minden, nem Andrétól származó betolakodót.

Andrénak számtalan botrányos kalandja volt, mégsem gyűlölte őt a kirúgott nők egyre gyarapodó társasága. Mert André szerelme igazi metafizikai történés volt: egy-két nap vagy egy hét alatt egy életnyi szerelem zajlott le. A meghódított hölgyek egész addigi és azutáni életükben nem részesültek ennyi költői bókban és dicshimnuszban. A teória mellett André az üzekedés nagymestere is volt, büszke birtokosa minden szexuális tudománynak, a leheletfinom erotikától a véres nászig.

Az egy-egy szerelemre szánt rövid fizikai idő egy egész szerelmi regényt foglalt magába. A hódítás, a nászéjszaka, a házasság, a búcsúszeretkezés és a válás akár néhány óra alatt is megtörténhetett. A nőnek úgy kellett fölfognia az andréi szerelmet, mint egy másik, egy „bónusz-életet”, a szerelem messiásának ajándékát a valóság mellé.

A fentiekből ki lehet következtetni, hogy André költészete csakis a szerelemről szólhatott. Valóban. Minden nőnek kijárt egy versciklus, gyakran akár egy egész kötet. Ezek a versek a szóban forgó nőt istenítették, és lüktető, rímes sorokba foglalták egyéniségének különleges lényegét, idomainak reneszánsz tökéletességét, ágyékának mennyei ambróziával vetekedő ízét és illatát, továbbá azokat a legnemesebb érzéseket, amelyeket Andréból előcsalt, a világ legigazibb szerelmét, legtisztább érzelmeit, legnemesebb szándékát, az ásót, a kapát és a nagyharangot.

Volt André szerelmi költészetének egy másik vonulata is, melyet a nőtől való elválás ihletett. Ugyanaz a múzsa, aki néhány verssel azelőtt még földre szállt istennő volt, most elrettentő példaként szerepelt.

Ezen undor-versekben a legkegyetlenebb naturalizmussal és obszcenitással voltak leírva és kinagyítva az illető nő hibái. A mosogatólé-sorokban André megtanította helyesen beszélni, viselkedni és öltözködni a múzsát, megberetválta annak szőrös lábát vagy mellét, kivette a szekrényből a női fenék azon ottfelejtett részét, amely a lapos fart kigömbölyíti, fogorvoshoz vitte, kicserélni a kirothadt fogait, és lúgba mártott vécékefével fertőtlenítette azt az orrfacsaróan büdös picsáját.

Szót kell ejteni André kasztelméletéről is, amely egyéniségének és költészetének fontos eleme volt. A kasztrendszer csúcsán a Vátesz állott, az über-übermensch. A Vátesznek vérbeli, a világot megváltó alkotónak kellett lennie, továbbá minden asszonyi állatot lenyűgöző hímnek. Eme legfelsőbb kasztba egyetlen ember tartozhatott, könnyű kitalálni, hogy ki volt az.

A következő kategória az übermensch, a felsőrendű ember. Ebbe kegyesen besorolt engem, Kurszánékat, Ágnest, Doktor Hugót, az éppen aktuális szeretőjét és nagy ritkán másokat is, ha éppen ivott velük és a kedvében jártak. Ez a kaszt méltó volt arra, hogy a Vátesz gyöngyöket szórjon tagjai elé.

A többi földi halandó a plebsz-kategóriába tartozott, őket a Vátesznek és az übermenschnek kötelező módon magasról le kell szarnia.

Hogy egészen pontosak legyünk, volt még egy kategória, de ez már kaszton kívüli: a „mocskos, büdös kültelki ringyó”. Ide soroltattak be a Vátesz kirúgott szeretői.

Mindezen egzotikumok mellett és ellenére André a legkiválóbb barát volt, akire bármikor és bármiben lehetett számítani, mert a sajátjának tekintette a problémáimat. Ha úgy kellett, mindent tudó lélektanászként vigasztalt meg, ha nem, akkor egy-egy briliáns poénnal csapta agyon a dolgot. Ha hajnalban költöttem föl, akkor is duzzogás nélkül meghallgatott, és barátai kedvéért a szeretkezést is hajlandó volt félbeszakítani. Sajnos, mindezekért cserébe ugyanezt várta el tőlem is, és hát André nem mindig volt egy könnyű eset…

*****
***
*

A Nagy Garázdálkodás korszaka volt. Kurszán, Metód, Nepomuk és André egy kültelki lakást béreltek. Azt hiszem, abban az időben a környéken lakók megismerték a Poklot: a Pokol egy négyszobás panellakás a közeledben, ahol gonosz, hegyes szarvú diákok vedelik a szeszt, törnek-zúznak, ordítoznak, s ha tiltakozni mersz, feléd lóbálják a nemi szerveiket és ocsmány szitkokkal illetnek. Nem lehet megverni sem őket, mert kemény fickók és jól forgatják a baseball-ütőt. Hiába hívod a rendőrséget, mert az semmi mást nem tehet, mint hogy kirója a csendháborításért járó csekély pénzbüntetést, amit az ördögfajzatok röhögve kifizetnek, sőt, még egyezkednek is a zsarukkal, nem lehetne-e bérletet váltani. Hiába száll ki végső esetben az antiterrorista alakulat, mert másnap Lucifer földi helytartója, névszerint Doktor Hugó megjelenik az összes televízió képernyőjén, és sátáni körmondatokban fejti ki a diákság szórakozáshoz való jogát, bebizonyítja annak metafizikai igazságosságát, és ismét diákforradalommal és kormányválsággal fenyegetőzik. Abban a városban, ahol a lakosok egynegyede egyetemi hallgató, nyugodtan lehet garabonciás-diktatúráról beszélni. Egy ilyen diktatúra alatt szegény polgárnak jobb meghúznia magát, és viaszdarabkákat gyömködni a hallójárataiba.

André kidőlt, és tökrészegen alszik. Úgylehet, nem talált más helyet, mert ezt a mosogatókagylón teszi. Elég nehéz eme kilencvenöt kilós, hájas férfiút egy mosogatókagylón elfekve elképzelni, de egy igazi poéta mindig megtalálja a tartalom és a forma közötti egyensúlyt. Egy csontrészeg elsőéves kölyök báván vigyorogva lődörög, meztelen felsőtesttel, Metód egy üvegdarabbal vagdossa a hátát, Nepomuk pedig sózza, borsozza és paprikázza. Két szorgalmas leányzó spagettit készít, bár úgysem lesz, aki fölfalja. Én két spinével ülök a sarokban és megpróbálunk egyszerre csókolózni. Kurszán diadalmasan vágja ki a konyha ajtaját, egy szál gatyában lép be, és tudomásunkra hozza:

– Ismertek! Jól megszoptattam a ringyót. Adjatok egy sört!

Mögötte pironkodva somfordál a szóbanforgó leányzó, megnyalja az alsó ajkát és ő is kér egy sört.

– Te most nem kapsz, hogy érezd még az ízét!

Értelmes játék következik. Ki tud úgy belerúgni a padlóra helyezett sörösüvegbe, hogy az ne törje be az ablakot, hanem csak átfúrja. Nem könnyű művelet. Akinek nem sikerül, ki kell cserélnie az ablaküveget. A kamrában tucatjával állnak az üvegtáblák, hogy ne kelljen minden nap üvegeshez menni. Ma este mindenki kudarcot vall.

Közben bömböl a rockzene, maximumon. Nemsokára dörömbölnek az ajtón. A jól ismert tizedes vigyorogva adja át a nevünkre kitöltött jegyzőkönyvet, átveszi a bankót és megkérdezi, lesz-e holnap is buli. Megnyugtatjuk, hogy természetesen, nagy szeretettel várjuk. Jó szórakozást kíván, majd a folyosón közli a sápítozó szomszédokkal, hogy ő megbüntette a bulizókat, a törvény által előírt módon, végtelenül sajnálja, de egyebet nem tehet. A szomszédok lekorruptférgezik, a rendőr az „idióta, szenilis nyugdíjasok”-kal kedveskedik vissza.

André magához tér, berohan a szobájába, és nemsokára egy új verssel tér vissza, melyet a holnap meghódítandó nőről szerzett.

– Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy fölolvassam a legújabb költeményemet!

– Jaj, ne, ne! Már megint? Menj a picsába! Gyalogolj le rólunk! – lelkendezik a közönség.

André dörögni kezdi a verset. A hatalmas bariton túlharsog zenét, tiltakozást, mindent. A múzsa az égbe száll, és az utolsó rigmusok közlik vele, hogy a lehető legrövidebb időn belül a nagy költő mitikus lőcsén fog viháncolni, miközben a nimfák, a szatírok és a kentaurok násztáncot lejtenek körülöttük a hellén éjszakában.

Amikor az óda, szerencsére, véget ér egy gigászi orgazmussal, André büszkén néz körül és várja az elismerést:

– Nos, vátesz vagyok? Vátesz vagyok?

– Igen, igen, baszd meg, dögölj meg! – ajnározza a közönség.

– Na azért!

Majd a nagy Vátesz leereszkedik mellénk, teketóriázás nélkül megmarkolja az egyik csókolózótársam mellét, és gyónni kezd:

– Hogy tudtam akkora marha lenni? Hogy száradt volna le a lőcsöm, amikor beleraktam abba a mocskos, kültelki ringyóba. Rögtönöztem egy panegirikuszt, kapott egy szál rózsát, utána meg belebocsátottam a sárkánykélgyót a klotyón. Majd hazahoztam, hogy részesítsem egy igazi váteszi éjszakában. Rálógattam nyelvem pemzlijét a keble vásznára. Aztán egyszer csak fuldokolni kezdtem. Gyerekek, akkora fekete zeller szökkent a bal mellbimbójának udvarán, hogy háromszor körbe tudtam csavarni az ujjamon. Mikor ki akartam tépni, megkért, hogy hagyjam csak ott. Kérdem: „Miért, ó, drága hölgy?” Mire a ribanc: „Azért, mert az enyém. Hozzám tartozik, és én szeretem.” Na, szóljatok hozzá! Méghogy szereti, az oligofrén juh. Abban a pillanatban közöltem vele: „Drága hölgyem, amennyiben egy ocsmány szőrszálat részesít előnyben a váteszi esztétikummal szemben, úgy fölöttébb sajnálatos módon nászunk és szerelmünk ezennel az elválás sivár mezsgyéjére érkezett.” Kérdi: „Mit mondtál?” „Azt, te liba, hogy takarodj innen a picsába!”

Az átölelt leányzó türelmesen végighallgatja a beszédet, majd fölkéri Andrét, hogy vegye le a kezét a melléről. André közli vele, hogy erről szó sem lehet, egy váteszi kézben mindig kell lennie egy gömbölyű női mellnek, majd a szidalomból átvált az áradozásba:

– De ez a kis csaj… Akiről az előbbi váteszi poémát fabrikáltam… Ez igen… Ez az igazi. Érzem, hogy ő az életem nagy szerelme. Érzem, mint tigris a nőstényét a dzsungel vad és zöld örvényében. Holnap az enyém lesz, és feleségül fogom venni. Vége a kalandok korszakának. Nem tudnék mást megkívánni mellette. Ha látnátok, egyetértenétek velem. Olyan gyönyörű, mint a habokból kiemelkedő Vénusz. És, gyerekek, olyan okos a kis csaj, hogy ilyet még nem pipáltam. Minden mondata valóságos igazgyöngy. Pompás humora van. Végre valaki, aki nem mocskos, kültelki ringyó. Holnap lészen a végső boldogságom első napja. És Jauss, ugye, leszel a násznagyom?

– Számíthatsz rám, André – felelem vigyorogva, és persze nem vágom a képébe, hogy ezt a dicshimnuszt nagyjából ugyanígy hörögte el tegnap a zelleres babáról is, és amióta ismerem, legalább százötvenszer.

– Köszönöm, Jauss! Igazi barát vagy. Most pedig leiszom magam, mert nem bírom józan fejjel elviselni ezt a hirtelen rámszakadt boldogságot.

Húsz perc múlva a nemzet és a világ irodalmának nagy egyénisége ismét kómában hever, ezúttal egy vodkásüveget használván párnaként, és álmában, ha létezik olyan ebben az állapotban, a Nagy Ővel üzekedik. Az elsőéves haver sebeit vodkával tisztítja ki az egyik leányzó, majd meghánytatják és lefektetik. Kurszán, Metód és Nepomuk visszavonul a nekik jutó babákkal, én pedig az otthonomba invitálom a két leányzót, hogy ha már ilyen pompásan csókolózunk hármasban, próbáljunk ki egyéb dolgokat is.

*****
***
*

Kórházi ágyon feküdtem és lesétáltam egy mélyebb álom lépcsőjén. Itt egy keskeny priccsen hevertem, meztelenül, durva darócpokróccal betakarva. Egy nő lépett be, feketében, nem láttam az arcát. Leült az ágy szélére és hallgatott. Fölhúzta a szoknyáját, gyönyörű volt a lába és az, ami kilátszott a combjából, de bőre mészfehér volt. Gréta lehetett, a halott szépséget jelenítette meg.

Ágnes mellére tapadt a vizes blúz. Ez volt az Érosz, de mikor fölemeltem pillantásomat az arcára, fényt láttam és őszi nyugalmat: a megértő szerelmet. Közelítettem az arcához, de a távolság nem csökkent. Rájöttem, hogy ebben az álomban nem érek el hozzá, föl kell ébrednem. Kínlódtam, ébresztgettem magam, patakokban folyt rólam a víz, mire sikerült. Körülnéztem, Ágnest kerestem, ott állt néhány méterre tőlem. Barna volt a haja, vastagon kirúzsozva a szája, szemeiben a bűn és a zivatar kavargott. De így is tetszett és most már hozzáérhettem az arcához, átöleltük egymást, a bűn összeláncolt minket.

A méhében magzatot éreztem, mondtam neki, hogy félek tőle, hogy kerek arca lesz, ritkás fogai és borzalmas vigyora, rőt pihék borítják majd a testét. Könyörögtem, ölje meg, mert nem az enyém és most már az övé sem. Megígérte, hogy elmegy, megszüli így, pár hetesen és magára hagyja egy kékesfekete messzi szurdokban, mely fölött vörös verebek keringenek.

Apám kért, hogy vezessem én a kocsit, mert ő ivott. Anyám ült az első ülésre, apám a hátsóról irányított. Szerettem volna látni az arcát a tükörben, de a tükör csak a mögöttünk lévő kocsik fényeit tükrözte.

Féltem vezetni, nem hittem el, hogy képes vagyok rá. Sikerült elindulnom, de nem tudtam fékezni és megállni. A tudattalanomban ottragadt örök félelem volt ez, a baleset óta.

Be kellett volna kanyarodnom, de a kormány nem engedelmeskedett és belehajtottam egy szemetesládába. Halálosan megrémültem, de apám kacagott, anyám pedig föl sem ébredt, nyugodtan szendergett tovább.

Kiugrottam a kocsiból és kiköptem a fogaimat. A fogsorom egy széthulló csontváz volt, valahányszor kiköptem, a véget jelentette. A számból kihullott fogak látványa mindennél borzalmasabb volt, a halál felismerése, az utolsó pillanat.

Lihegve szaladtam be a kúria udvarára. André egy kórházi ágyon feküdt a szőlőlugasban. A hangját szerettem volna hallani, fölemeltem megtermett testét, megroggyantam a súly alatt, együtt zuhantunk le a földre. Ölelgettem, becézgettem, mint egy babát, cibáltam a szakállát és könnyeink egybefolytak. De hirtelen megszólalt, kacagni kezdett és én hihetetlen boldogságot éreztem. Vonszolni kezdtem, kacagva haladtunk így a város felé, az autópályán, a kocsik kikerültek, és a napfényben úszó város egyre közeledett. Bevonszoltam a szobámba, fölhúztam a redőnyöket és a nap beragyogta a szobát. Pajkos lányok tódultak be, levetkeztettem Andrét és boldogan tapsoltunk pompásan meredő hímtagja láttán. A lányok sorra meglovagolták, és André kacagott; dőlt belőle a szó. Az ölemben tartottam a fejét és pezsgővel itattam. A barátság halhatatlansága volt ez.

Megérkezett Kurszán, Metód és Nepomuk is, Ivettel együtt. Ivett fehér ruhácskában volt, és a szobában szél támadt, csak hogy föllebbentse a ruhát, akár egykoron az isteni Marilynét. Bemutatták heves szerelmüket; Ivett, forgószélként volt jelen mindhárom férfin.

Hiányoltam Ágnest, elindultam a keresésére. Egy kiszáradt fa alatt találtam meg. Közölte, hogy a szörnyű magzat immár nincs a méhében. Bemocskolódott az egész világgal szemben, de irányomban megtisztult.

Mégsem tetszett a haja így, barnán. Kértem, szőküljön ki nekem. De nem akarta, mert a szőkesége már nem ő. De én a régi Ágnest akartam, és kékíteni kezdtem mindent magunk körül. A szobámban voltunk; kék fény szűrődött be a kék függönyökön. A kék szőnyegre hulltak le kék ruháink, és kék szaténból volt az ágynemű. De Ágnes barna maradt. Feküdtem az ágyon, behunyt szemmel, míg ő lihegve végigcsókolta, mardosta minden porcikámat. Nem mertem kinyitni a szemeimet, mert csak így tudtam köréje képzelni az agyoncsapott Ámorokat, csak így hallhattam motyogásukat, kacagásukat, csak így éreztem, amint apró szárnycsapásokkal hűsítik kékben izzó testünket.

Mégis kinyitottam, mert látni akartam. Nem őt, akit százezerszer elképzeltem mindenféle helyzetben, hanem arcomat a mennyezeten lévő ovális tükörben, önnön arcomat, melyet nem tudtam elképzelni úgy, hogy közben Ágnes vonaglik rajtam. A mennyezetre meredtem, de az ovális tükörben csak zavaros, szürkéskék köd gomolygott, nem láttam semmit, csak a Tisztátalan szárnyának surrogását véltem hallani, amint átsuhan egy újabb ébredésbe vagy egy másik álomba, ahol hamarosan ismét találkozunk.

Ugrás az oldal tetejére