3 novella (Vajda Albert csütörtököt mond, A név és az álnév, A nagy P)

Vajda Albert csütörtököt mond
A név és az álnév
A nagy P

Életem első tizennyolc évét, nagyon rövid kiruccanásoktól eltekintve, Brassóban éltem le. Anyám negyvennyolc éves volt, midőn megszülettem, apám negyvenkilenc. Véletlenül fogantam, egy betegség után, mely rövid időre ismét megajándékozta anyámat, persze a tudta nélkül, az anyává levés lehetőségével. A maga kilencvenöt kilós nyugalmában anyám meg se pasztillázta a terhességet. Hat hónapos lehettem ott bent, midőn érezni kezdte a mocorgást, de terhességre nem gyanakodott. A háziorvos diadalmasan sütötte ki, hogy rosszindulatú rákos daganat feszegeti anyám alhasát, és mielőbbi műtétet javasolt. Életemet ápolónő keresztanyámnak köszönhetem, aki – hátha mégis – alapon befecskendezte anyám vizeletét a békába, melyben jobban bízott, mint az orvosokban meg műszereikben. Így legelőbb a béka értesült az eljövetelről, tőle meg a keresztanyám, tőle anyám és anyámtól apám, aki majd megőrült az örömtől, biztosra vette, hogy két leány után immár föltétlenül fia lesz, szobrot akart emeltetni anyámnak, és váltig hajtogatta, hogy tudja ugyan, hogy az ilyen későn született kölykök vagy hülyék lesznek, vagy pedig lángelmék, de ő bizonyos abban, hogy az ő fia az utóbbi kategóriába fog tartozni.

A szülés zökkenőmentesen zajlott le, és kilenc éves koromig éltem ártatlan és javarészt felhőtlen gyermekkoromat. Virgonc voltam és agresszív, és tudásszomjam végtelen volt, így napjaim egyharmadát tanulva-olvasva, egyharmadát a sportpályán meg az összes létező fán töltöttem, a harmadik harmadot pedig édesen átaludtam.

A változás kilenc éves koromban következett be. A nap beosztása nem változott, csak a körülmények. Apám megbetegedett, egy infarktust követően bal fele megbénult, majd hat és fél éven keresztül nyomta az ágyat, egészen haláláig. Ez mindenképpen súlyos csapás volt; az anyagiak szempontjából is, főleg, hogy akkortájt kezdett szorulni a szocializmus satuja, ami többek között azt jelentette, hogy egy háromtagú család (a nővéreim már rég elrepültek) akár éhen is dögölhetett volna a betegnyugdíjból, melynek egyharmadát ráadásul gyógyszerre kellett költeni. Szerencsére a balkáni ember sokat kibír, s egy kis kertészkedésnek meg állattenyésztésnek és anyám ügyességének köszönhetően végül is sosem volt üres az asztal. A földgázt meg a villanyt viszont könyörtelenül kiporciózták, és a nekünk kiszámított mennyiség csak arra volt elég, hogy egy szobát, a konyhát meg a fürdőszobát fűtsük-világítsuk, így mindhárman egy szobába szorultunk össze. Illetve inkább ketten apámmal, mert anyám egész nap a konyhában foglalatoskodott, meg sorban állt, a mindennapiért.

Ha már így alakult, apám azt tűzte ki célul, hogy megtölti elmémet tudománnyal és intelmekkel. Hat és fél évig mindennap órákon keresztül ültem a fotelban vagy az íróasztalomnál, vagy feküdtem az ágyban, olvastam, közben beszélgettem apámmal, és mindketten hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. Nem tudom, hogyan tudtam egyszerre három fele figyelni, de ez akkor föl sem tűnt, magától értetődő volt, hogy mindig élénk agyam mindent magába szív.

Apám gáz- és vízvezeték-szerelő volt, meg ezermester. Tizenkilenc éves korában érkezett, faluról, egy öltönyruha, egy kezeslábas, néhány váltás fehérnemű és egy táska szerszám büszke tulajdonosaként. Huszonöt éves korában már házat vett magának. Nem tudom, hogyan csinálta, hogy meggazdagodott – már amennyire meg lehetett gazdagodni a szocializmus ideje alatt egy megrögzött antikommunistának –, amellett pedig több száz előadást és mégannyi filmet nézett meg, betéve tudta válogatott könyvekből álló könyvtárát, és még mulatott, kirándult meg utazott, és több évig járt tánciskolába. Azóta is teljesen érthetetlen számomra elméjének működése. Minden különösebb végzettség nélkül bármihez értett. Még azzal is keresett pénzt, hogy tervrajzokat készített mérnökök számára; műszaki egyetemet végző nővéreimen, meg rajtam is, aki matematika-fizika szakra jártam, könnyedén segített, ha a reál tantárgyak buktatóit nem tudtuk legyőzni. Fejből, minden dokumentáció nélkül. Később, halála után bukkantam rá nagyon régi, nagyon jó és agyonolvasott matematika- meg fizikakönyvekre – annak idején valószínűleg egyedül képezte magát.

Kedvesnek viszont csöppet sem volt kedves. Szeszélyes volt, arrogáns, öntelt és durva. De soha nem ütött meg. Nem volt szabad tegeznem. Míg meg nem betegedett, nem is nagyon szólított meg, inkább csak anyámon keresztül. „Mondd meg a gyermeknek, hogy…” Hóbortjairól, kalandjairól regényt lehetne írni – de azok már az anyám emlékei.

Emlékszem, nagyon vártam, hogy hazaérjek az iskolából, és betelepedhessek a fotelbe, olvassak és hallgassam apámat meg a Szabad Európát. Apám soha nem mesélt az életéről, legfeljebb utazásairól. De leginkább irodalomról, színházról, fizikáról, matematikáról, műszaki dolgokról. A Szabad Európa pedig mindenről.

Ha valakit-valamit dicsérni lehet az emberség, a kultúra és a magyarság (kétes fogalmainak) szolgálatáért, akkor az a nyolcvanas évek Szabad Európa Rádiója. Nekünk, akkor és ott, Brassóban, a kulturálisan régóta lehanyatlott végvárban, a Medúza-arcú szocializmusban, bárkinél nagyobb szükségünk volt valamire, ami tudassa velünk: nem felejtettek el minket. Színház ritkán volt, templomba járni rühelltünk, a televízióban csak a szokásos hőbörgést láthattuk. Könyv az volt, rengeteg, de a Hangot, a Képet nem pótolhatta. A Szabad Európa Rádió kapcsolt össze a világ többi részével. A készülék ott állott apám ágyának párkányán; számomra érthetetlen kapcsolású kábelek, tranzisztorok, hurkok diadalmaskodtak a zavaró relék fölött, s a Szabad Európa hangja tisztán és diadalmasan töltötte meg a szobát, reggel öttől éjjel egyig. Hallgattam olvasás és beszélgetés közben, hallgattam félálomban és álmomban is. Politikát, történelmet, régi és új zenét, humort, műszakiakat és etikát és etikettet, mindent. Évek múltán egy-egy filmet nézve vagy könyvet olvasva hirtelen ráébredtem, hogy én ezt a filmet, ezt a könyvet hallottam, és szinte úgy hallottam, ahogy most látom vagy olvasom. Ha „ki mit tud” versenyeket nézek a tévében, és kisujjból rázom ki a választ szinte minden kérdésre, tudom, hogy ezt is a Rádióból tanultam.

Hallgattam és hallgattam Kovács Dénest, Molnár Györgyöt, Bányász Katót, mindenkit. És persze Vajda Albertet. És megtelt a szoba vidámsággal, és egy idő után már csak röhögni tudtunk a tragikus bábjátékon és két állandó főszereplőjén. Már régóta nem gyűlöltük őket, sőt, ha leléptek volna a színpadról, akkor elvesztettük volna kedvenc színészeinket. Olyan volt, mintha egy végtelen folytatásos filmet néznénk naponta, egy Rém rendes családot (igen, Al Bundy is a lábbeli-szakmában dolgozott). Ők fejlesztették ki a groteszk, az abszurd iránti affinitásunkat, a humorunkat. Nem véletlen, hogy a kelet-európai népeknek annyira jó a humoruk. Apám, aki mindaddig nem volt egy viccelődő típus, teljesen fölengedett, és életemben olyan jóízű röhögést nem hallottam, mint amilyen az övé volt. Persze ehhez kellett a Szabad Európa Rádió, mint a Nagy Felbujtó, meg az Optimista Megközelítés Professzora. Mert bármennyire tragikus is volt a kelet-európai helyzet – és ezt nem felejtette el hangsúlyozni – a Rádió mégis vidám volt, mert a Rádió tudta, hogy a nagy tragédiákat csak úgy lehet elviselni, ha gúnyt űzöl belőlük.

A családban mindenkinek megvolt a maga kedvence. Én Kovács Dénest szerettem, akit úgy képzeltem el, mint Mikszáth Kálmán és egy erős dohányos, öreg angol úriember kereszteződését. Anyám a fáradt és melankolikus Molnár Györgyöt. Apám embere Vajda Albert volt. Valahányszor Vajda Albert megszólalt, apám arca fölragyogott; gyakran szinte eksztatikus állapotba került. Bár én is kedveltem Vajda Albertet, nem értettem apám rajongását: Vajda Albert szellemes volt, de nem briliáns, gyakran laposak, elcsépeltek voltak a tréfái. Most már inkább értem: a Vajda Albert szerkesztette Slágerpatika apám ifjúkorát elevenítette föl, a negyvenes évek fülledt tangóit, sanzonjait, a tánciskolát, a régi magyar filmeket, színdarabokat és operetteket, Karády Katalint, Jávor Pált, Sárdy Jánost. És midőn Vajda Albert mesélt, vagy bejátszotta a régi dalokat, apám emlékezett, mulatott és táncolt.

Keveset tudok Vajda Albertről. Talán zene- vagy librettószerző volt, meg humorista, ötvenhatban menekült el, és Floridában telepedett le. Ő szerkesztette a Slágerpatikát, és minden csütörtökön, a Forgószínpad című furcsaság-magazin végén, csütörtököt mondott. Azaz bejelentették, hogy „Vajda Albert csütörtököt mond”, és akkor Vajda Albert humoros eseteket mesélt, vagy vidám eszméket futtatott. Hogy például a „szálem álejkum” etimológiája: Mohamed próféta megkérdezte a piacon egy nénitől, hogy mi az, amit árul. „Szalámi az, lelkem” – felelte a néni. Meg ilyenek.

Midőn Vajda Albert csütörtököt mondott, pisszenni sem volt szabad.

Most, tizenannyi év után, Borgesba habarodva, mindent másképpen magyarázok.

Magyarázataim fantazmagóriák, költői őrültségek. Apám, az ágyban fekvő, gondolkodó és emlékező apám most Funes, az emlékező. Ő a körkörös romok mágusa, aki megálmodott engem, hogy én újraálmodhassam őt. És másokat. A Szabad Európa Rádiót. Vajda Albertet, aki csütörtököt mond.

Az a „csütörtököt mondás” valami nagyon fontosat takarhatott, lehetetlen, hogy apám, Funes, Cinakán tévedett volna.

Egy késő nyári napon apám rosszul lett. Kihívtuk az orvost. A nap beragyogta a szobát, apám mégis jajgatott, hogy iszonyú sötétség van, húzzuk föl a redőnyöket. És hirtelen meghalt. Az orvosnak tíz percébe került, amíg kétségbeesett szívmasszázzsal föltámasztotta.

Még öt hónapig élt. Az öt hónap alatt kétnaponta egyszer ha megszólalt, akkor is egy-egy tőmondat erejéig. Nem volt őrült. Fölkelt, elvégezte a dolgát, evett. És bámult a semmibe, nagyon tiszta, nagyon kék és nagyon ragyogó szemekkel. Ha kérdeztük, nem felelt. Néhány év múlva, midőn két vagy három „van-e élet a halál után” típusú könyvet olvastam, eltűnődtem: talán látta azt a túlvilági fényt és azokat a leírhatatlanul szép réteket, melyekről a klinikai halálból visszatérők mesélnek? Valamit megtudott, valamit, ami beavatta és megnyugtatta hatvanöt viharos év után?

Időnként éreztem, hogy néz. Fölnéztem, és valóban: nézett, tisztán, és végtelen, néma szeretettel. Ahogy egy apa nézi jó úton haladó, szépen fejlődő, tizenöt éves kamaszfiát – nyugtáztam magamban, és boldogan mosolyogtam vissza.

Kétszer fordult elő, hogy artikulálatlan üvöltés szakadt föl belőle. Nézett, és hirtelen eltorzult az arca, és üvöltött, valami dermesztő, földöntúli kétségbeeséssel. Nem segélykérés volt, ezt akkor is tudtam, ennek ellenére odaugrottam, és öleltem, simogattam, amíg megnyugodott. És mindkét alkalommal Vajda Albert éppen csütörtököt mondott, és apám, akit föltámadása után is elöntött a melegség Vajda Albert hangjának hallatán, hihetetlen módon pont akkor üvöltött.

Talán volt valami összefüggés. Talán apám akkor, kétszer is megpróbálta elmondani nekem és csak nekem, hogy mit tudott meg ott. A végső igazságot illetve a mindent megfejtő és birtokló szót, vagy mondatot, mellyel legnagyobb kincsét, egyetlen fiát a világ urává tehette volna. De nem mondhatta ki, mert megakadályozták, mert nem beavatottal, olyannal, aki még nem halt meg, tilos volt közölni.

Talán az a szó vagy mondat Vajda Albert valamelyik csütörtököt mondásában volt elrejtve, és apám, Funes, Cinakán már régóta sejtette, s a tízperces halál alatt megtudottak bebizonyították azt.

Talán azt akarta mondani, amit a Mennyei Atya mondott Jézusnak, Nagycsütörtökön, a Gecsemáné kertben, a Fiú igazi beavatásakor.

Az egykor zsúfolt szobában most anyám lakik, egyedül, és éli az özvegyasszonyok sivár életét. A falakban talán még ott rezeg a Szabad Európa Rádió hangja, s a hang által az egész világ; az esküvői fényképről apám hihetetlen szemei tüzelnek; a rádió most Bukarest meg Marosvásárhely lapos adásait bömböli, és csak a magnó, időnként, Karády Katalint és Sárdy Jánost.

A Szabad Európa Rádió megszűnt, Vajda Albert pár éve meghalt.

Nekem pedig két esélyem maradt. Megszerezni azon idők szabadeurópás csütörtökeinek hanganyagát, és ráérezni egy szóra, ami esetleg egy, a többitől egy kicsit eltérően hangsúlyozott létige, vagy kötőszó, vagy személyes névmás, vagy egy banális mondat, melyet százféleképpen lehet értelmezni. Vagy várni, hogy egyszer, valahol, valamikor, megszólal egy rég megszűnt adó, egy halott bemondó bejelenti, hogy Vajda Albert csütörtököt mond, és a rég meghalt Vajda Albert köhécsel egy kicsit, majd mondja a végső, az igazi, a Nagycsütörtököt.

A név és az álnév

Juárez a tágas előszobában toporgott, és a falon lévő festményt bámulta. A festmény Homéroszt ábrázolta, tanítványai körében. Homérosz alakja aránytalanul nagy volt a többiekéhez képest. Harmadrangú mű, gondolta Juárez, de a Mesternek bizonyára mindegy. Úgysem láthatja. Még egyszer elővette és átböngészte, immár ki tudja hányadszor, a zsebébe gyűrt újsághirdetést, melyben a vak Mester mellé bársonyos hangú, átfogó filológiai műveltséggel rendelkező, a spanyol, angol, latin, olasz, francia és német nyelvet alaposan ismerő titkárt keresnek. Juárez magabiztos volt, főleg, mert látta a másik két jelentkezőt. Egy sovány, izgatott, túl fiatal lányt és egy negyvenes évei végén járó, fáradt filoszt. A lány már korábban vizsgázott, és midőn távozott, arcán látszott a csalódás.

Nyílott az ajtó, és kilépett a filosz. Rezzenéstelen arccal nyúlt kabátjáért és kalapjáért.

– Fáradjon be! – szólt oda Juáreznak, majd köszönés nélkül távozott.

Juárez mély lélegzetet vett, és behunyt szemmel lépett a nappaliba. Kinyitotta a szemét, és udvariasan köszönt. Vele szemben egy szigorú arcú hölgy és egy komoly, ősz hajú férfiú társaságában egy faragott karosszékben ült a Mester. Meddő, világoskék szemekkel bámult a semmibe.

– Ön tehát Juan Antonio Juárez? – kérdezte a nő, és választ sem várva folytatta: – Curriculuma biztató. Amennyiben hangja és kiejtése megnyeri tetszésünket, és műveltsége is kielégítő, minden esélye megvan arra, hogy az állást megkapja.

– Time is flowing in the middle of the night – szólalt meg a Mester, minden bevezető nélkül. Juárez megborzongott. Többször hallotta ugyan a Mester hangját a rádióban, sőt egyszer sikerült helyet kapnia a Mester egyik előadására, az utolsó sorban. Azonban így, közelről, a hang teljesen más volt. Halk, meleg és fenséges.

– Tennyson – vágta rá, bár nem volt bizonyos abban, hogy az elsóhajtott idézet a vizsga része.

A Mester bólintott. Az ősz hajú átnyújtott néhány gépelt szöveget. A hat kért nyelven.

– Föl kell olvasnia, és meg kell mondania a szerző nevét valamint a mű címét.

Juáreznak sem a felismerés, sem a felolvasás nem okozott gondot. A spanyol szöveg – beugratásként – nem spanyol író tollából származott, hanem Poe A kút és az inga című novellájából. Az angol szöveg Emerson A költő című esszéjének egy rövid részlete volt, a latin Vergilius eclogáiból, az olasz természetesen az Isteni színjáték-ból, a francia Voltaire Candide-jából, a német pedig Hölderlin Empedokles-éből származott. Juárez artikuláltan, hangsúlyosan olvasott föl. Időnként fölpillantott. A Mester átszellemült arcán, mormoló ajkain látszott: előtte jár, tudja kívülről az egészet, s a felolvasás számára csupán rituálé, tisztelgés az imádott művek előtt.

– Azt hiszem… – szólalt meg a hölgy – …azt hiszem, Juárez úr megérdemli az állást.

A Mester is bólintott.

– Juárez úr, holnaptól munkába áll. Ön fog fölolvasni a Mesternek, és önnek diktálja le a Mester a műveit. Naponta mintegy tíz órát fog dolgozni. Reggel hattól délelőtt tízig, és este hattól éjfélig. Kissé szeszélyes órarend, de a javadalmazással meg lesz elégedve. Nem beszélve, ugye, a megtiszteltetésről…

Juárez másnap reggel pontban hatkor csöngetett a Mester ajtaján. A kövér, jóságos arcú házvezetőnő bevezette a nappaliba. A Mester ugyanúgy ült a karosszékben, mint a tegnap. Az asztalkára kávé, tea és szendvics volt kikészítve.

Juárez kissé izgatottan kortyolgatta kávéját, és várta, hogy a Mester megtörje a csöndet. Nem tudta fölmérni, mennyi idő telt el így. Kíváncsi volt, kérdez-e tőle valami személyeset a Mester. Valahol büszke volt, hogy a nemzet és a világ irodalmának eme bálványával ül szemben, ő, a huszonnyolc éves, akármilyen bölcsész, kávézik a Mesterrel, sőt, az rá van utalva. Mégis – különös módon – nem volt megilletődve. Mint mindenki, ő is bálványozta a Mestert, betéve tudta majd minden művét. De most, ahogy itt ültek, egymással szemben, és a Mesterről, a büszke, gondolkodó, szinte félelmetes arc ellenére, lerítt a magatehetetlenség, a betegség, a hosszú évek óta tartó fizikai nyomorúság, Juárez erősnek és fiatalnak érezte magát, és tudta, csak idő kérdése, hogy a benne rejlő zsenit elismerjék.

– Frost. Frostot akarok hallgatni – szólalt meg a Mester.

Juárez a polchoz lépett, és kikereste a Frost-kötetet. A Mester mondta a címeket, Juárez pedig fölolvasta az illető verset. Egy óra múlva a Mester félbeszakította a felolvasást.

– A curriculumában azt írta, hogy megjelent egy novellája. Miről szólt?

Juárez elmesélte a történetet. Egy ellenzéki politikus elhíresztelte, hogy fölgyújtja magát a város főterén. A főtér felé menet egy kanna benzint vásárol. Ahogy átmegy az úton, teherautó gázolja el. Halála előtt egy pillanatig azt hiszi, hogy az illetékes szervek gyilkolták meg. Midőn azonban a széttört kannából ráfolyik a folyadék, megérzi, hogy az víz, és nem benzin. Akkor jön rá, hogy a halálnál is kegyetlenebb sorsot szántak neki, a tömeg előtti megszégyenülést, s hogy az őt elgázoló teherautó tulajdonképpen megmentette ettől.

– Nagyszerű – mondta a Mester. – És a visszhang?

– Semmi. Észre sem vették.

– Ostobák. Önből zseniális író lesz. És csak egyet közölt?

– Igen. A többit mindig visszadobták – mondta keserűen Juárez. Azt persze nem tette hozzá, hogy a szerkesztők azzal indokolták döntésüket, hogy Juárez írásai a Mester műveinek halvány utánzatai.

– Segíteni fogom – mondta a Mester atyai hangon. Juárez megköszönte. Ebben a pillanatban gyűlölte a Mestert. És gyűlölte az irodalmi kánonokat.

– Tudja – szólalt meg a Mester egy idő után – nekem már nincs sok időm. Nem, ne tiltakozzék… Ez így van rendjén. Sokat éltem. Higgye el, nehéz volt, évtizedeken keresztül, vakon. Nem akarok patetikus lenni, de az irodalomért éltem. Amíg fiatal voltam, a hírnév érdekelt. Pályámat egy aljas csalással kezdtem, a legaljasabb csalással, amit egy íróember elkövethet. Azt hittem akkor. Erről most nem mesélek, egyszer úgyis megtudja. Később megbocsátottam magamnak, mert az irodalom egy végtelen könyv, melyhez mi hozzáírunk egy apró kis részt. Ennek a könyvnek nincs szerzője, a nevek nem számítanak. Mindegy, hogy Shakespeare műveit ki írta. Shakespeare nem létezik, csak a Hamlet létezik, a Macbeth, a Szonettek. És én sem létezem, és ön sem, csak amit írtunk. Látja, ezért nincs meg nekem egyetlen könyvem sem. Saját műveimet csak halálom után tehetik fel a polcomra. Vagy, még inkább, halálom után ötven… száz évvel, ha már kiállták az idő próbáját. Addig nincs joguk, még fizikailag sem, az Arthur Gordon Pym, A kastély, a Kim mellett állni.

Itt megállt, cigarettát kért. Juárez nem merte megtörni a beállt csöndet. Az egyetlen könyv teóriáját ismerte. Shelley, Emerson, és Valéry elméletét a Mester már az unalomig ismételgette műveiben. Juárez magasztosnak tartotta az ötletet, de nem értett vele egyet. Mikor novellája megjelent, naponta tucatszor vette kezébe a folyóiratot, újra-meg újra olvasta, és hosszú percekig bámulta elégedetten vastag betűkkel szedett nevét.

A Mester némán fújta a füstöt. Bármennyire kifejezéstelen volt a szeme, látszott, hogy most máshol van, hogy Odüsszeuszként kalandozik végtelen elméjében. Juárez szeretett volna beszabadulni a Mester gondolatainak labirintusába. Most irigyelte.

– Még egyvalamit akarok megírni, egy regényt – szólalt meg egy idő után a Mester. A hattyúdalomat. Utána meghalok. Délután nekikezdünk. Ön fogja lejegyezni, legépelni és lektorálni. És én meg fogom önnek hálálni, nem csak pénzzel, hanem valamivel, ami önnek sokkal többet jelent.

Juárez bőséges ebédet rendelt egy hangulatos kisvendéglőben. Elfogyasztotta a levest, és míg a sültet várta, rágyújtott, és újrapergette magában a délelőtt filmjét. A legapróbb jelenetekre is emlékezett. Midőn odaért, hogy a Mester nem tart otthon egyetlen saját könyvet sem, izgalmában fölugrott. Nem bírt maradni. Találomra kiszámolta az ebéd árát, és elrohant.

Este hatkor a Mester fölvázolta a mű tervét. A regény alapja egy fiktív sakkjátszma, 33-33 lépéssel. A játszmát egy Valaki játssza, saját maga ellen. Minden figurának megfelel egy szereplő, és minden lépésnek egy különálló, de vezérfonálra felfűzött történet. A fehér lépések pozitívak, a tudással, égi csodákkal, fehér mágiával kapcsolatosak. A fekete történetek az aljasság világtörténetének részei, gyilkosságok, fekete mágia.

Aznap este a Mester a prológust diktálta le. A Valaki egy pamlagon ül, és arcképét bámulja. Úgy tűnik, bal szeme sötét és gonosz, míg jobb szeme jóságos. Tükröt fog, és az arc felezővonalára helyezi, merőlegesen. A tükör megkétszerezi az arcfeleket. Két arcot kap, egy jót és egy rosszat. Ezután kezdi el a játszmát, jobb kezével a fehér, bal kezével pedig a fekete figurákat mozgatja.

Juárezt a hideg rázta. „A kéz, mely egykor Ágnes haját simogatta, most nyit, a D4-re tolja a parasztot. A másik kéz, mely tőrt merített Bato mellébe, E6-al válaszol...” – diktálta a Mester. Folyékonyan, gondolkodás nélkül mondta, soha nem akadt meg, nem tért vissza, nem javíttatott. A regény már megvan, tudja kívülről az egészet – gondolta Juárez.

Éjfélkor távozott, fél egyre ért haza. Becsapta maga mögött az ajtót, és az íróasztalhoz ugrott. Hajnalig írt, megszállottként, lázasan. Egy Faust-ízű regény vázlatát. A prológusban miltoni táj, az alvilágban. A bukott Lucifer megidézi a négy ászt, és megalkotja a kártyát. Majd fölmegy a mennybe, és kártyapartira hívja ki az Urat. Az Úr nem alacsonyodik le odáig, hogy Luciferrel kártyázzék, végül úgy egyeznek, hogy Gábriel arkangyal és Mefisztó játsszák le a partit. A tét természetesen az emberiség egy újabb megkísértésének lehetősége. Mefisztó csal, és megnyeri a játszmát. Cserébe a Gonosznak, az almafa után, megadatik az újabb lehetőség. A megkísértés következő, különös módját eszeli ki: megírja a Poimandrosz című, harminckét oldalas mágikus könyvet, melynek négy színe van, a kártya analógiájára. A könyvet Hermesz Triszmegisztosznak ajándékozza, tőle örökli majd a kedvenc famulusa, és így tovább, a tulajdonos halála óráján átadja a könyvet tanítványának. A könyv mindenkori birtokosának a pokol szellemei engedelmeskednek. Abban a pillanatban, midőn valamelyik mágus visszaél az emberfeletti hatalommal, és a mennyei erők ellen tör, Lucifer győz, és az emberiséget elpusztítják. Háromszázharminchárom hatalmával vissza nem élő mágus után azonban Lucifer veszít, és nem fenyegetheti többé az emberiséget. A regény a háromszázharmincharmadik mágus életével foglalkozik. Ez a fickó fölöttébb bohó, úgyhogy pengeélen mozog a világ pusztulása. Ráadásul Mefisztó folyton környékezi, és cinikus diskurzusával bujtogatja a mágust. Az utolsó pillanatban azonban a főhős csúnyán túljár a Gonosz eszén.

Hajnalban Juárez holtfáradtan olvasta újra meg újra a vázlatot. A történet kissé mesés, drámai költeménynek inkább beválna – gondolta. De azért fölöttébb elégedett volt.

A Mester az epilógus utolsó mondatait diktálta. A Valaki revolvert készít ki az asztalra, és lép, a fehérrel. Juárez holtfáradt volt, az utóbbi hónapok teljesen felőrölték. Naponta nyolc-kilenc órán keresztül jegyezte le a Mester regényét, és ugyanannyi ideig írta a magáét. Lefogyott, szemei valahol nagyon mélyen ültek, keze remegett, de testét-lelkét őrült láz fűtötte. Nehéz volt lépést tartani a Mesterrel. Míg az nyugodtan, magabiztosan, megállás nélkül szavalta regényét, Juárez kínlódott, számtalanszor újraírta a fejezeteket, írása zilált volt, néhol alig tudta kiolvasni. Érezte, hogy a regény széthull, hogy egyenetlen, s hogy egészében ugyan kitűnő, de az apróságokra, a részletek finom, domborműszerű kidolgozására képtelen, ahhoz túl fiatal, és túlságosan siet. Tudta, hogy a tett, melyre készül, ezáltal még aljasabb lesz, de tudta azt is, hogy a kritika át fog siklani a gyengeségeken, hiszen a Mester neve önmagáért beszél, és szentesíti a legsilányabb szöveget is.

– „Fekete lép, H6. Fehér feladja.” – diktálta a Mester. Vége. Köszönöm, Juárez. Gépelje le, és mikor kész van, vigye be a kiadóba! Pihenjen pár napot, majd hívatom. Isten önnel!

Másnap délben a rádió bemondta, hogy a Mester az éjszaka meghalt. Juárez éppen regényének utolsó fejezetét gépelte. Nem lepődött meg, tudta, hogy így fog történni. Csak egy percre állt meg a gépelésben. Nemsokára befejezte. Majd másnap reggelig olvasta; néhány apró javítást eszközölt. Egy tiszta lapra fölírta a címet. Föléje a Mester nevét. És reggel kilenckor besétált a kiadóba.

A kiadó falán fekete zászló lobogott. Mindenki föl s alá rohangált, a Mester temetésének műsorát szervezték. Juárez alig tudott bejutni az igazgatóhoz. Az mély megrendülést színlelve vette át a kéziratot. Görény – gondolta Juárez, most a hatalmas kasszasikeren jár az esze. Az igazgató fölkérte, hogy a Mester utolsó művének lejegyzőjeként, mondjon egy kis beszédet a koporsó fölött. Juárez szívesen elvállalta.

Harmadnap több ezres tömeg kísérte utolsó útjára a Mestert. A temetést a televízió élőben közvetítette. A számos felszólaló között ott volt Juárez is. Patetikus beszédet mondott a Mester utolsó hónapjairól, együttműködésükről, s hogy életének hivatása az volt, hogy lejegyezze a Mester csodálatos hattyúdalát.

A temetés után tíz nappal Juárezzel félórás tévéinterjút készítettek. Ismét átszellemülten értekezett a Mesterről és az utolsó regényről. Ezt a regényt még csak egyetlen ember ismeri, mármint ő, de mikor piacra kerül, újabb világsiker lesz. Méltó befejezése egy hatalmas életműnek. A Mester mellett töltött hónapok teljesen megváltoztatták életét és szemléletét – nyilatkozta Juárez. Most regényt ír, ő is szeretne betörni az irodalomba, habár a Mesternek bárki csak méltatlan utóda lehet.

A következő héten levelet kapott. A szerkesztők, akik hajdanában visszadobták kéziratait, bocsánatért esdekeltek, amiért félreismerték, részleteket kértek Juárez készülő regényéből, és megemlékező írásokat a Mesterről.

Juárez magabiztosan vette elő fiókja mélyéből a Mester által lediktált regényt. Egy tiszta lapot vett elő, fölírta a címet, föléje pedig a saját nevét. Lelkiismeretesen válaszolt a levelekre, és elküldte a kért anyagot.

A Mester állítólagos regénye néhány héten belül megjelent, és világsikert aratott. Több lap dicsőítő különszámot szentelt a műnek. Egyetlen kritikus sem beszélt a gyengeségekről. Juárez játékos kedvében beküldött ugyan egy ledorongoló kritikát, melyben elemezte a regény gyengeségeit, elfuseráltságát – persze álnéven – de visszaírták neki, hogy az ilyen szentségtörő marhák foglalkozzanak inkább utcasepréssel.

Hat hónapra rá megjelent Juárez lopott regénye is, és Juárez besétált az irodalomba. A Mester legméltóbb tanítványaként emlegették. Ilyen regényeket csak a Mester tudott írni. Egy kritikus összehasonlította Juárez indulását a Mester indulásával. Az is a semmiből tűnt elő, egy csodálatos regénnyel. Juárez fürdött a dicsőségben. Naponta többször vette kezébe a könyvet. A tartalom nem érdekelte. A nagy, színes betűkkel nyomtatott nevet bámulta hosszasan.

A Mester halálának egyéves évfordulójára rendezett megemlékezésről hazatérve Juárez névtelen levelet talált a postaládájában. A boríték egy óriási, kusza, szinte olvashatatlan betűkkel írt verset tartalmazott:

A lopott ajándékok verse

Juan Antonio Juáreznak

Sokáig hittem hogy a legnagyobb
bűnt, mit egy író valaha elkövethet,
én követtem el, midőn a hírnevet
gyűlölő atyám hátrahagyott könyvét
a saját nevem alatt publikáltam.
Loptam tehát a nevet, mit örököltem,
hogy hírem legyen a nevek színpadán,
eljátszottam a herélő Kronoszt.
De névre volt szükségem, hogy megéljek,
s megírhassak egy kis fejezetet
a Végtelen és Névtelen
Könyvből, mi a szent Irodalom.
Tudtam, hogy majdan fiam vagy egy tanítvány
megismétli a tettem, hisz Kronosz
bűnét is önnön fia bosszulta meg.
Az évek teltek. Rájöttem, a hírnév
mily múlandó, és csak a Mű örök,
s hogy tettem, amit aljasnak neveztem,
a Nagy Könyv és a Lét viszonylatában
nem bűn, hisz ott nem számítanak nevek.

Shakespeare nincs, sem Dante, s Juárez
élete is csak múlandó adat.
Továbbírni a Könyvet névtelen,
s meghalni másnap: ez a feladat.

Juárez nem gondolkozott azon, hogyan érzett rá a Mester a cserére, és hogyan juthatott el hozzá a levél – a Mesternek gyerekjáték lehetett mindez. A rémület hasogatta, és úgy érezte, a szoba megtelik szellemekkel. Egész testét ellepte a jeges veríték. De nem érzett bűntudatot.

(Csáth-hamis)

19.. október 21

Reggel ½ 9-kor ébredtem, miután szörnyű álmom volt. Egy P-t tartalmazó kút előtt ültem, és mind több P-t helyeztem el, de nem küzdötte le erectiómat, mi egyre intenzívebb volt. A méreg fogyott, s én rohantam föl s alá, önnön erectióm elől menekülve, és közben elmém és szervezetem széthasadozott. Nehezen keltem föl. Álmomat értelmeztem az analysis szerint. A kút halálom symboluma: nagy, sötét, nedves és feneketlen, s félek a benne lévő méregtől. Az életemet megrontó nagy P-től, mi is a Thanatos; míg az Eros az életemet ugyancsak megrontó szüntelen erectióm. Egymással folyton küzdenek. De nem tudok ellenállni, egyiküknek sem.

Rövid, de kellemes defecatio után 0,04 P-t helyeztem el. Majd 9 cigaretta. Euphoria nem volt, de szédültem, és köhögtem a cigarettától. Ezért Bromural, Aspirin, Agkistrodon rhodostoma-kivonat. A kávé nem jól esett.

1/2 11-kor beléptem rendelőmbe. M. Karolina szemfájásra panaszkodott. Ez a 28 éves nő most volt először consultatión, de nem tudta titkolni, hogy mást is akar. Affektált; az analisys segített őt megismernem, ránézésre: valószínűleg gyermekkorában hangyabolyba ült, s azóta tudattalanjából sexuális hysteria formájában föl-föltör a csípések okozta kéjes, altáji fájdalom. Megkértem, vetkezzék meztelenre, hogy szemét jobban megvizsgálhassam. Meglepetés ért: batisztingecskéje alatt különös emlők rejtezkedtek, az egyik feszes volt, de visszataszító bimbóval, a másik hervadt, de három gyönyörű, rózsaszerű bimbó díszítette. Erectióm támadt, leküzdendő elhelyeztem 0,02 P-t. Ám ágyéka ismét meglepetést okozott: fanszőrzete tiszta ősz volt. Széles csípője egy cérnavékony és egy szép vastag comb fölött ringatózott. Halovány, kelőtészta-szerű, ragyás arcával, sűrű, fekete bajszával dialecticus ellentétben állt testének szépsége. A P nem hatott. Condommal meglőttem, equinus positióban, majd hirundo rustica positióban, sans condom. Kéjérzésem átlagos volt. Karolina némán élvezett, de arca kipirult, és vonaglott; a tapasztalat kedvező volt. Azután Adrenalinnal kezeltem, szemfájása elmúlt. A 30 korona honoráriumból 40 koronát lealkudott.

Hatékonyabban kell dolgoznom, jövedelmem évek óta csappan.

Mosdás, defecatio, 0,03 P, de euphoria ismét nem volt. 3/4 2-kor ebéd a New Yorkban, Pesti Hírlap, 18 szál King. 3-kor ismét munka.

B. Mariann, ez a 32 éves asszony egyike volt leghysteriásabb pacienseimnek. Fél éve járt már consultatióra, midőn megtudtam, hogy L…szky gróf desvirginálta, canis positióban, de egy gazdag könyvelő vette feleségül. Férje, ez a nervózus újgazdag féltette mindenkitől, még saját magától is, ezért személyesen nem találkozott vele, de mindennap írt levelet, mit a szobalánnyal átküldött nejének szobájába. Az egyik levél alapján láttam, hogy mit akar ezzel elérni. De nem sikerült neki. Az asszony sánta volt, és trombosistól szenvedett; többször tyúkvirág kenőcsöt applikáltam.

Zokogva lépett be, de láttam rajta, hogy mást akar. Lehúzta hosszúszárú, amerikai, fűzős cipőjét. Trombosisára most egy édes, nedves csókot applikáltam. Erectióm támadt, de közölte, hogy ellenáll nekem. Elhelyeztem 0,1 P-t, hogy erectióm enyhüljön. Ezt látván, mindjárt levetkezett, és kacéran kifeküdt az ágyra. Megcsodáltam fényes, pattanásos arcát, vastag karjait, keskeny csípőjét és kitűnően sikerült mellhártya-, hashártya- és vakbélműtétjének forradásait. Magára húzott, de a P megtette hatását, penisem lekonyult, úgyhogy áldozás helyett csak 9 pattanását nyomtam ki kéjesen, equinus positióban.

Majd ismét nedves csókot s tyúkvirág kenőcsöt applikáltam. Honorárium: 80 korona. B. Mariann szívesen fizetett, mert férje iránti utálatát úgy élte ki, hogy elköltötte a pénzét.

Este 1/2 12-kor párbajom volt H. Ferdinánddal, ezzel az izgága banktisztviselővel, ki szenvedélyes kártyás volt, és duhaj, hangos ember, de mindenkivel goromba. Tegnap este a New Yorkban összeszólalkoztunk, ő hullapecérnek nevezett, s én lebüdös k…áztam b. nejét, kit nem ismertem ugyan, de valaki mondta, hogy fűvel-fával csalja a férjét. Elégtételt követelt, s én a Ligetben adtam neki találkát.

Halálpontosan lőttem, célom az volt ugyanis, hogy ne roncsoljam túlságosan szét ezt az egészséges férfitestet. A golyó bal szemébe fúródott, s kijött hátul, így a koponya nem rongálódott meg túlságosan. Hangtalanul rogyott össze. A segédek a körzeti orvos után akartak rohanni, de én vagyok a Liget körzetének orvosa. (Ezért szoktam párbajaimat a Ligetben megvívni.) Megállapítottam a halál azonnali beálltát, és kiállítottam a papírokat. Majd a hullaházba vittük a szerencsétlent, hol azonnal felboncoltam. Pompás veséjét, egészséges gyomrát és a gyomrában lévő, még emésztetlen Cordon Bleu-t különösen hosszan szemléltem. Úgy halad előre a medicina, ha minél frissebb hullákat boncolunk fel, melyekben szinte lüktetnek még a szervek.

Azért, hogy manapság friss hullához jusson az ember, időnként kénytelen le büdös k…ázni egyes úri asszonyokat.

19.. november 3

Reggel 8-kor ébredtem, viszonylag könnyű álom után. Elhelyeztem 0,03 P-t, majd defecatio. Rendellenességet éreztem, ezért reggeli (sajtos omlett, tejszínhabos torta) közben csipesszel és nagyítóval vizsgáltam fekáliámat. Vörös szemcsét fedeztem föl, ezért Aspirin, Anticoagulans.

A Vígszínház igazgatója visszaküldte darabomat. Levélben indokolta verdictumát: a pesti közönség nem értené a nyelvezetet, a díszlet és a kellékek bűzzel töltenék meg a termet, és a színészek nem hajlandók equinus, canis és egyéb positiókat megjeleníteni a színpadon, sans condom. De tudom, hogy L.B. igazgató valójában azért utasított vissza, mert copulatiós viszonyom volt anyjával, feleségével, leányával és unokájával.

1/2 10-kor házvezetőnőm bejelentette Reszkyék szobalányát. A szobalány levelet hozott, melyben ebédre hívtak. Midőn átadta, szemében lázat fedeztem föl. A thermometer 37,9 °C-ot mutatott. Alapos belső vizsgálatnak vetettem alá. Ez a 11 éves, kövér, de kismellű lány még szűz volt. Megcsodáltam ritka szép hymenét, majd ujjamra condomot húztam, és elvettem szüzességét. Ezután áldoztam vele, salamandra positióban, sans condom. Kéjérzetem erős volt, neki kezdetben nyilallott, de azután két orgasmust okoztam. Majd G2-t applikáltam, adtam 10 koronát, és elküldtem, mondván, hogy 3/4 2-kor ott leszek.

1/4 12-től 1/4 2-ig novellát írtam, a Nyugatnak, 60 koronáért, egy nymphomániás asszonyról, kit egyik betegemről mintáztam. K.L.-né Herkulesfürdőn az egész szállodával copulált, de csak tyúkpositióban, és úgy élvezett, hogy közben kotkodácsolt.

A beígért időpontban megérkeztem Reszkyékhez. Kellemesen elbeszélgettem ezekkel az intelligens emberekkel, és fogolypecsenyét fogyasztottunk, sans condom. Ebéd után megkértek, vizsgálnám meg Donnát, kislányuk szép, göndörszőrű, fehér uszkárját, mert tüzel, és a rosszullét jeleit mutatja. Kértem, hogy az orvosi discretio érdekében hagyjanak magamra a pacienssel. Donna kacér volt, és szemén mindjárt láttam, hogy affektál, és hogy mást akar. Kéjesen hörgött, midőn megoldottam piros masniját. Erectióm támadt, és áldoztam vele, asinus positióban condommal, és uszkár positióban, sans condom. Kéjérzetem óriási volt, bár szűk vaginája fölsértette penisemet. Donna orgasmusa olyan volt, milyet még egyetlen nőnél sem tapasztaltam: szűkölt, vonított és ugatott. Ettől meg is gyógyult, nem kellett semmit applikálnom.

Délután 6-kor kis menyasszonyomat látogattam meg. Előtte defecatio, 0,03 P, Bromurál, Aspirin. Kis menyasszonyom belga selyemből készült szoknyája alól a jól ismert hófehér boka villant ki. Erectióm támadt, de sajnos atyja és öccse megint otthon voltak, s így csak egy rövid fellatio gyönyörében részesülhettem. Kéjérzésem maximális volt, de utána kis menyasszonyom fuldokolni kezdett. Az alapos torokvizsgálat után csipesszel távolítottam el a fuldoklás okozóját, egy göndör, fehér szőrszálat. Csak azt nem tudom, hogy került oda. G2-t applikáltam.

1/2 12-kor sipkában, hálóingben és gumitalpú cipőben lopóztam körbe a Rákóczi-téren, hogy kedvenc hölgyem – Grósz Mária – stricije ne vegyen észre. Ez az aljas fiatalember, ki Miskolcon született, és T…dy iparmágnás feleségének a kitartottja volt, míg T…dy észre nem vette a turpiságot, minduntalan kötözködött velem, mert nem szerette, ha az általa futtatott hölgyeknek sado-masochista játékokat applikálok. Máriával való kéjérzeteim a legmagasabbak szoktak lenni. Ez az 52 éves asszony, tizenegy gyermek anyja, csúnya arcú volt, és szinte kopasz, de hatalmas, labirintusszerű vaginája édes gyönyöröket tudott nyújtani, és csodálatos hangossággal élvezett. Kis cselem olyannyira jól sikerült, hogy nemcsak a strici, hanem Mária sem hallotta meg lépteimet, és elment egy közepesen öltözött, pocakos úrral. 0,3 P sem segített, ezért egy kapualjban rút onaniába kezdtem. Sajnos a harmadik önmagammal megejtett copulatio közben demissio következett be, de Cantaridint applikáltam, és tapasztalatom végül is megfelelő volt.

1/2 1-kor egy kis rendelőben 6,5 Törkölyt rendeltem, és elhelyeztem. Hazafelé menet baljós jelként értelmeztem, hogy a Kálvin-téren egy fekete csótány szaladt át előttem az úton, és nyávogott. Éreztem, csak akkor mehetek föl lakásomba, ha ellensúlyozásképp egy fehér csótány szalad át előttem, a feketével ellenkező irányban, és ugatni fog. Hajnalig kerestem ilyet, de nem találtam.

19.. december 31 – január 1

A sylvesteri ünnepeket mindig egyedül töltöm. Ilyenkor visszatekintek az elmúlt esztendőre, megvonom az év mérlegét, és magamba szállok. Ezért este kilenckor óriási adagot, 0,6 P-t applikáltam, hogy erectióm ne kergessen ki a világba. De jaj, nem hatott, ezért undorító módon onaniát követtem el, kétszer, csimpánz positióban, közepes kéjérzettel. Majd ismét ugyanannyi P-t applikáltam. Euphoria következett. Láttam magamat, amint testemben, vérereimben utaztam. Időnként meg-megálltam, hogy az arteriák faláról levakarjak egy csöpp cholesterint. Szerveimben iszonyú rendetlenséget tapasztaltam. Tüdőmben már alig-alig volt hely a levegőnek a nicotintól és kátránytól, fekáliámban elszaporodtak a vörös szemcsék. Szívem kamráiban pedig dohos P-szag érződött. Itt sokat álltam, és bámultam. Hirtelen nagyot dobbant a szívem, és a dobbanás visszalökött az aortába. Ahol – oh, egek – már nem vér volt, csak P! És száguldottam rémülten testemben, ide-oda, de már mindenütt csak P-t találtam. Eltűntek szerveim, és úsztam, fuldokoltam a mindenütt jelenlévő P-ben, és már olyan voltam, mint egy P-vel töltött tömlő, már csak a bőröm volt. De ó, a bőröm is olvadni kezdett, P-vé vált, s olyan voltam már, mint egy nagy cseber lé, cseber nélkül. És folytam szét, és párologtam, szívódtam föl a semmibe…

Magamhoz térve elhatároztam, hogy leszokok a méregről. A P az, ami megöl. Soha többé nem helyezek el P-t. Éreztem, hogy ilyen erős még sosem volt az akaratom, s hogy most, mikor új év kezdődik, én is új életet kezdek. Dolgozni fogok, írni, és hűséges leszek kis menyasszonyomhoz.

Örömömben 0,3 P-t helyeztem el, és megvontam az év mérlegét:

1. Coitus 1570–1590 körül.
2. Ebből 68 kis menyasszonyommal.
3. Jövedelem 6310 korona.
4. Adósság 19321 korona.
5. Hasfájdalmak post coitum gyógyítása c. könyvem megjelenése.
6. 248 egymástól különböző nő megszerzése.
7. Köztük 23 szűzlány, 2 ikerpár, 14 kiskorú, 1 egészen kiskorú, három 70 és egy 80 év fölötti.
8. Rút onania 240-260 körül.

A listát újraolvasva roppant elkeseredtem, úgyhogy kénytelen voltam elhelyezni 0,4 P-t.

Ez az év ugyanis a tavalyinál is rosszabb volt. A coitusok száma 3/4-ére csökkent. Szintúgy a jövedelem. Viszont az adósság és a rút onania duplája a tavalyinak.

Ez így nem mehet tovább.

Megszegem régi fogadalmamat, és kimegyek a világba! Sylvesterkor, emberek közé. Olyan leszek, mint ők. Győzzön az Eros! Nem helyezek el P-t, sem Törkölyt, nem applikálok onaniát. Nem halogatom tovább a házasságot, elveszem kis menyasszonyomat, falura költözöm, és ott, a rusticumban nyitok rendelőt. Kis menyasszonyom lesz asszisztensnőm, ő ügyel majd Erosom esetleges túlkapásaira. Most azonnal megyek hozzá, kitűzzük az esküvőt.

Fölálltam, és szekrényemhez léptem. A fölső polcon állt az üveg P, 1/4 liter! Megragadtam, és hosszasan, gyűlölködve néztem, majd egy hirtelen mozdulattal a falhoz csaptam.

És elaléltam. Kívülről láttam magam, amint fölegyenesedem, és bámulom a nagy P foltot a falon. A folt kavarogni kezd, sötét, nedves nyílássá képződik, valamennyire belátni az alagútba. Onnan hívogat minden. Amit szeretek. Ami vagyok. Amitől félek. Nem – ordítom –, többé soha! Nem! Nem! Nem! Ki a világba…

…És fejest ugrok a nagy P-be. És csúszok benne, euphoriában, nem tudom, nem érdekel, hová. És csak csúszok, és csak csúszok, egyre bennebb. Sans condom.

Ugrás az oldal tetejére