Búbocska (Ördögregény) (részletek)
(részletek)
Első szarvazat
Negyedik szarvazat
Ötödik szarvazat
Tizenkilencedik szarvazat
Szarvalom
melyben megismerkedünk Belzebúb urammal és egyéb ördögfajzatokkal, Mefisztó föltalálja a kártyát, és megtudjuk, ki lett az első áldozata eme új szenvedélynek
Borzalmas napja volt ma Belzebúbnak, a Legyek Urának, a Pokol belügyminiszterének, s bár az ördög fölöttébb kedveli a borzalmakat, azt viszont nem szereti, ha ővele történnek.
Már a reggel úgy kezdődött, hogy a szakácsné odaégette a varasbékát. Ehetetlen volt a var. A legfinomabb falat, a szeme keserű szénné égett.
A korgó gyomrú főördög hosszú eszmefuttatásba kezdett a konyhatudomány meggyalázóiról a sopánkodó szakácsnénak, aki úgy jutott ezen rangos álláshoz, hogy annak előtte első vészbanya volt egy Macbeth nevű setét pernahajder birtokán.
Sűrű káromkodásokkal teletűzdelt litániája után Belzebúb herceg újabb varasbékát rendelt.
– Nincs – felelte a banya.
– Hogyhogy nincs? – hördült föl Belzebúb.
– Úgy, hogy nincs. Nincs és nincs és nincs. És vegye tudomásul a kegyelmes úr, hogy szalamandra sincs, a denevér-vér is elfogyott, tarajos gőte sincs, sőt mi több, a tarajtalan gőtekészlet is kimerült. Voltam a boltban, üres az is, állítólag nem engedték át az árut a vámon, el kellett dobni, mert valamilyen csuda folytán ibolyaillatú lett. Ennyi volt, nincs egyéb, ha nem tetszik, ne egyék! Punktum.
Belzebúb nagyot csapott az asztalra és elrohant, még az ozsonnáját sem vette magához, bár a fentiekből kitűnik, hogy nem érhette túl nagy veszteség.
A következő kellemetlenség a mindennapi ellenőrző körút alatt esett meg. Tudniillik Belzebúb uram minden reggel körbejárta a Poklot, lévén annak mindenható belügyminisztere, és megvizsgálta a belügyeket. Közeledtét légyfelhő jelezte, és olyankor minden pokolfajzat remegni kezdett, mint a nyárfalevél. A legyeket Belzebúb a pipájából eregette, s a gyönyörű, kövér, kékeszöld harcosokat mindenki irigyelte tőle.
Ma reggel Belzebúb gyakorlott szeme azonnal kiszúrt egy üstöt, mely alatt kialudt a tűz, így az üstben fortyogó áldozat hosszú percekig pihenhetett. Aki nem bírja fölmérni ennek súlyosságát, gondoljon csak arra, hogy mit jelent, ha ezeresztendőnyi folytonos rotyogás után egy pillanatra enyhül a kín. Olyan, mintha az örök jégmezőkön hetekig cipelnél a hátadon egy elefántot, aztán egy finom sajtos szendvics erejéig letennéd. A csöppnyi szünet valósággal boldogságnak tűnik a kárhozottnak, márpedig a Pokol az Pokol, az nem azért van, hogy az elkárhozott akár egy pillanatra is boldog lehessen.
A nemtelen szóözönt, melyet a miniszter kieresztett magából, valaki lejegyezte, s azóta is oktatják a pokoli oskolákban, mint a káromkodás kultúrtörténetének egyik legékesebb darabját.
Az üst alá a szokásosnál nagyobb tüzet raktak, a kiesést bepótolandó. A fő-fő üstfelügyelő és a főüstfelügyelő elveszítették az e havi bérüket. A kondér mellé rendelt felvigyázó ördögöt, akinek kötelessége lett volna szemmel tartani és táplálni a máglyát, nyomban kínpadra vonták, ahol is a szerencsétlen pára a patájába vert izzó patkószeg biztatására töredelmesen bevallotta, hogy ő bizony egy csinos boszorkánnyal puszilózott a farakás mögött, azért nem figyelte a tüzet.
– Mit tehettem? Olyan gyönyörű bibircsókja volt…
– A paráznaság enyhítő körülménynek számít, fiam – közölte Belzebúb, és egy minden eddiginél nagyobb és fenyegetőbb légyfelhőt eresztett ki a pipából. – Pláne, ha ilyen szép bibircsókról van szó. Ezért nem vágjuk le a bojtot a farkadról, miként a törvény előírja, hanem egy évig száműzünk a Földre.
– Jaj, csak azt ne! Inkább a bojtot… – esedezett a szerencsétlen, de mindhiába, mert a légyfelhő máris röpítette a szörnyű vidék felé.
– Remélem, okultatok a példából – dörögte a Legyek Ura, és dohogva elvonult.
Egyenesen a miniszterelnöki palota felé tartott, ahol is mindennap Mefisztóval kávézott.
Belzebúb nem rajongott Mefisztóért. Naplopónak tartotta, aki ahelyett, hogy a birodalom ügyeivel törődne, csak kávézik, kénfürdőzik és boszorkányok szoknyái után rohangál. Sosem értette, hogy Lucifer, a Pokol mindenható fejedelme miért ezt a nyalka, sikamlós fickót bízta meg a kormányzással. Inkább kanügyminiszternek kellett volna kinevezni…
A palota kapujánál boldog kutyaugatás fogadta Belzebúb uramat. Az ugatás Kergerossz kutya torkából fakadt, pontosabban torkaiból, mert Kergerossznak ötvenegy feje volt. Kergerossz egyébként gyakori mókatéma volt a pokoli körökben. Mesélik, hogy Mefisztó rettenetesen megirigyelte Lucifer kutyáját, a százfejű Kerberoszt, és addig könyörgött a Fejedelemnek, míg az beleegyezett abba, hogy Kerberosz apa legyen. Igen ám, de Mefisztó hosszas kutakodás után is csak egy kétfejű szukát talált, és hiába reménykedett: a tulajdonságok példásan oszlottak meg. A százkét fej feleződött, s mivel az apuka fekete volt, az anyuka pedig fehér, Kergerossz ötvenegy fejű lett és pepita. Az egész Pokol Mefisztón röhögött, és a miniszterelnök csak azért nem csapta agyon a kutyust, mert félt a százfejű apa haragjától.
Belzebúb néhány tucat legyet fújt a fura jószágnak, hadd kapdosson utánuk, majd belépett a palotába és megállt Mefisztó ajtaja előtt.
Hangos röhögés ütötte meg a fülét. Egyből fölismerte Astarót és Durumó hangját. „A másik két léhűtő is itt van” – gondolta. Astarót volt a külügyminiszter. De mert lusta volt és csak dőzsölni szeretett, soha nem utazott el a Pokolból. Milyen külügyminiszter az ilyen? Durumó pedig a hazugságügyi tárca birtokosa volt. Szó ami szó, hazudni azt tudott, csak épp nem a mennybélieknek vagy a földieknek, mint kellett volna, hanem ördögtársainak.
Belzebúb kopogott, majd belépett. Üdvrivalgás fogadta.
– Gyere, gyere, Belzikém! – ordította Mefisztó. – Épp egy pompás játékot agyaltam ki. Kártya lesz a neve. Jaj… olyan, de olyan gonosz! Belerendeltem a leggaládabb szellemeket, Treffet, Pikket, Kőrt és Kárót. Kiszórakozzuk magunkat, aztán viszem szabadalmaztatni Luciferhez, s ha neki is tetszik, máris küldjük a Földre.
– Nagyszerű dolgokat fog ott művelni! – mondta kajánul Astarót. – Az emberek eljátsszák majd a pénzüket, a házukat. Sőt, a feleségüket is.
– Jósolni is fognak belőle – vihogott Durumó. – A jóslat sosem fog beválni, de azért vakon hisznek majd benne.
– Megkétszereződik az elkárhozottak száma. Föllendül a gazdaságunk – bizonygatta Mefisztó.
Belzebúb elismerte, hogy ez igen ravasz találmány. Fölgyűrte hát az inge ujját és beszállt a játékba. A finom lócitrompálinka hamarosan még a Legyek mogorva Urának kedélyét is fölvidította, egyre merészebben játszott, s egyszer csak arra eszmélt, hogy… Arra eszmélt, hogy egy óvatlan pillanatban elnyerte Mefisztó feleségét.
Az ezt követő jelenetet a Pokol összes krónikása sem tudná híven ábrázolni. Mefisztó az asztalon ugrált és üvöltött – örömében. Astarót és Durumó az asztal alatt fetrengett a röhögéstől, oly kárörömben, milyen még a Pokol legfelsőbb urainak is csak nagyritkán adatik meg. Belzebúb uram pedig megkövülve, megsemmisülten roskadt magába, és egyszerű, mezítlábas halandó szeretett volna lenni, hogy azon nyomban véget vethessen ennek a cudar életnek. Sajnos ez lehetetlen volt, lévén a Legyek Ura a halhatatlannál is halhatatlanabb.
Ebből rögvest el lehet képzelni, milyen is lehetett az a feleség.
Mefisztofélia a Pokol réme volt. Még az Ördögök Öreganyja sem volt olyan hiú, undok és hisztérikus mint ő, pedig az Ördögök Öreganyjától még maga a rettenetes Lucifer is rettegett, és csak Anyák Napján látogatta meg, s mikor a gyászos nap véget ért, udvari bált adott annak örömére, hogy a következő látogatásig még háromszázhatvannégy nap van hátra.
Mefisztoféliáról azt is susogták, hogy veri Mefisztót, bár az ilyen pusmogók könnyen a Földön találhatták magukat. Bármennyit sikkasztott a miniszterelnök az államkasszából, nem volt elég Mefisztofélia ruháira és ékszereire. Bármit kapott, fumigálta, bármit mondtak, nem tetszett neki. Csak a legnyálasabb hízelgéssel lehetett valamennyire megközelíteni, de nagyon ügyelnie kellett ám a hízelgőnek, nehogy egy szó is hibázzék, mert akkor kitört a botrány.
– Könyörgök… – nyögött föl Belzebúb – ugyebár, ez csak játék volt?
– Játék? Persze, hogy játék – dörögte Mefisztó. – Játék, de tétje van és éppen ez a lényege. Hogy van, aki veszít és van, aki nyer és mindkettő vállalja ezt. Én vállalom a veszteségemet. Mefisztofélia téged illet!
– Nem folytathatnók a játékot?
– Nem bizony. Mert a játék a nyerésről szól, márpedig ha folytatnók, mindketten veszíteni igyekeznénk, és akkor már nem lenne játék.
– Jó. Akkor engedd meg, hogy kegyesen visszaajándékozzam neked a feleségedet!
– Micsoda? Hogy elvegyem a barátom nyereségét? Szó sem lehet róla. Én igazi barát vagyok. Nem tehetem ezt. Mefisztofélia a tied. Két tanú is van rá. Igaz, fiúk?
– Igaz! Színigaz! – nyerítette a két cimbora.
– Úgyhogy eredj haza, drága barátom és készülődj új asszonyod fogadására, mert délután küldöm, minden holmijával és csecsebecséjével egyetemben!
Belzebúb uram már szólni sem tudott a nagy kétségbeeséstől. Csak fölállt a karosszékből és kitántorgott az ajtón. Mefisztó utána lépett.
– Szegény barátom! Tudod mit? Vigaszul nektek adom a kutyámat. Legyen kit kínozni a fiadnak.
Mint akit élete legnagyobb csapása ért, úgy ballagott ki a Legyek Ura a palotából. A cimborák harsány, kegyetlen kacagása kísérte ki a kapun. Nagy, kénköves krokodilkönnyek potyogtak a szeméből, és evickéltek tova a Pokol bűzlő sarában.
– Gyere velem, te szegény fajzat! – szólt oda Kergerossznak.
Nem kellett kétszer mondania. A jobb sorsra vágyó, ötvenegy fejű pepita kutyus boldogan követte a kegyes uraságot és vakkantva kapkodott a Belzebúbot körüldongó kövér legyek után.
melyben Mefisztó ismét sikkaszt, majd fájdalomtól megtört szívvel tudatja Mefisztoféliával a családi életükben bekövetkezett gyökeres változásokat
Amíg a Legyek Ura fia bizonyítványát tanulmányozta, Mefisztóéknál is családi jelenet zajlott. A fondorlatos miniszterelnök cselszövésre kiélezett elméjének minden sejtjét alaposan megmozgatta, hogy megvívja élete ezen döntő, felszabadító csatáját.
Miután útjára bocsátotta Belzebúbot, ujjongott és röhincsélt még egy félórácskát kebelbarátaival, Astaróttal és Durumóval. Mihelyst a kárörvendő cimborák leléptek, Mefisztó nekilátott sikkasztani. Azaz maga elé rendelte Harpagont, a Pokol kincstárnokát.
Jött is a púpos, vén zsugori, akivel a lyukas markú Mefisztónak örökös perpatvarai voltak.
– Mi kéne megint, te Főtolvaj? – kedveskedett az öreg.
– Jaj, Harpikám, tízezer aranyra volna szükségem, ebben a minutumban.
– Vagy úgy! Nincs, elfogyott, nem is volt soha. Üres a kincstár. Üres a pótkincstár is. Az utolsó csengő rézgarast tegnap sikkasztotta el a másik rabló, Lucifer gazda.
– De Harpikám! Kitekerem a nyakadat, hogyha nem adsz aranyat!
– Kitekered te az Ördögök Öreganyjának a ráncos mancsából a dögcéduládat, mikor kifordul az árnyékszékről! – cifrázta meg Harpagon. – Engem te ne fenyegess, mert ha a nyakamat szorongatod, a fenekemen keresztül kürtölöm ki, mennyit loptál, mióta Lucifer elkövette élete másik nagy szamárságát, a születésén kívül, hogy téged tett meg kormányzónak.
Mefisztó visszafogta magát:
– Jól van, Harpikám. Csak tréfáltam. Ha mégis kerülne valami arany, akkor borzasztóan hálás lennék neked.
– Hát, ami azt illeti, a pót-pótkincstár egyik sarkában van még valami csengő-bongó arany. Pontosan tízezer tallér. Abból nyolc a tied lehet, ha kettő az enyém…
– Nocsak. Máskor megelégedtél tíz százalékkal…
– Hja, kérem, az máskor volt. Ínséges időket élünk. Tehát húsz százalék, vagy kiderül, hogy mégsincs pénz a pót-pótkincstár sarkában…
– Jól van, legyen úgy – törődött bele Mefisztó.
– Máris küldöm. Hanem a könyvelésbe mit írunk?
Mefisztó elvigyorodott:
– Írd azt, hogy a második kozmikus háború diplomáciai úton való elkerüléséhez szükségeltetik.
– Bolond egy indok – morogta Harpagon.
– Most az egyszer garantáltan nem hazudok, Harpikám – bizonygatta Mefisztó.
Nemsokára megérkezett a nyolcezer tallér. Mefisztó személyesen látogatott el az ékszerüzletbe, ahol egy méregdrága nyakéket vásárolt. Az ékszerköltemény egy hosszú százlábút ábrázolt. Aranyból készült és minden lábát más-más árnyalatú drágakőből csiszolták. Szerfölött gusztusos volt.
Hazaérvén a miniszterelnök fogai közé szorított szívvel kopogtatott be Mefisztoféliához.
A bájos teremtés éppen a pipereasztalnál ült, ami nem volt meglepő, tekintve hogy Mefisztofélia a nap egyik felét a pofikája mázolásával töltötte, a másik felét pedig a festékréteg lemosásával, hogy a pofabőre kellőképpen szellőzhessen alvás közben.
A hírhedt hárpia magas volt és cingár. A feje egészen kicsi volt. Mindezt leszámítva csinos volt, különösen a kunkori pofaszakálla.
Mefisztofélia éppen beretválkozott.
– Hogy vagy, drágám? – érdeklődött nyájasan Mefisztó.
– Nem megmondtam, te nyomorult, hogy utálom, mikor szépítkezés közben megzavarnak. Tessék. Most elrontottam a bajszom ívét.
– Bocsáss meg, szépségem! De olyan gyönyörű nyakéket találtam számodra, hogy nem győztem kivárni, amíg kijössz a szobádból.
– Igen? Lássuk!
Mefisztó átnyújtotta az ékszert. Mefisztofélia arcán a kapzsi öröm futott át.
– Szép. Tetszik. Helyes. Örülök, hogy eszedbe jut időnként, hogy feleséged is van. Ilyenkor néhány percre megfeledkezem arról, hogy mennyire bánom, hogy hozzád mentem feleségül, szépségemet, ifjúságomat és forró érzelmeimet egy ilyen alaknak adtam, mint te.
A forró érzelmek hallatán Mefisztót kirázta a hideg.
– Drágám, ha amúgy is bánod, akkor talán nem fog annyira letörni a rossz hír. Töredelmesen és őszintén be kell vallanom neked, hogy iszonyú borzalom történt ma délelőtt. Az a galád Belzebúb egy új játékkal, a kártyával és egy flaska lócitrompálinkával állított be a mai kihallgatásra. Bemutatta a találmányát, s bár hosszasan tiltakoztam, a disznó addig unszolt, amíg inni nem kezdtem. Sajnos elborult az agyam, lépre mentem, tőrbe csaltak és… és elvesztettelek kártyán. Mától fogva menthetetlenül a Belzebúb asszonya vagy.
Keservesen zokogni kezdett és térdre borult Mefisztofélia előtt.
– Bocsáss meg, drágám! – nyögte, és remegve várta a vulkánkitörést.
– Te, te utolsó! Te csömör! Te ótvar! Te patkánypiszok, te görényszellet! Te senki! Átlátok rajtad, mint vakond a beléndekgyökéren. Most azt várod, hogy őrjöngeni fogok. Hogy rohanok Luciferhez, könyörögni, hogy veled maradhassak. Hát nem. Vedd tudomásul, hogy nem. Bár azt érdemelnéd, hogy veled maradjak, hogy végtelen életed minden pillanatát a lehető legaprólékosabban megkeserítsem. De nem teszem. Azért nem teszem, mert annyi keserves szenvedés után én is megérdemlem, hogy végre egy igazi kanördög legyen a társam, hogy én is boldog legyek. Tudd meg, hogy már hajadonként Belzebúbot szerettem, aki mellett te egy satnya bogáncs, egy papmacskahernyó, egy gólyahír sem vagy. Csak azért mentem hozzád, mert a szüleim kényszerítettek, mert ostobák voltak, nekik a sikamlós miniszterelnök, a talpnyaló kegyenc kellett, nem az igazi, az egyetlen valamirevaló kan a Pokolban… Akit én olyannyira imádok, hogy még verset is költöttem róla, a naplómba…
Azzal a delnő szavalni kezdett a döbbent Mefisztónak:
Ó, a pokoli Don,
ki minden egyes hajadont
lenyűgöz, ahogy legye dong!
Az ő szarva a legszebb
és a leghegyesebb,
a szemem rávetettem,
s szívem reá esett.
Azóta egyre vérzik,
ha arra gondolok,
hogy hosszú farka végén
mily pompás bojt lobog.
Örökre elfeküdnék,
kacagva játszanék,
szőrmókom mellkasán,
ha ő lenne, igen,
ha ő lenne az én
hajas ördögbabám!
Hallgatnám, mint dorombol,
lesném, miként morog,
a szíve mint dohog,
s ha tőlem felkolompol,
szívem viszontdobog.
Mert tudd meg, minden hajadont
lenyűgöz, ahogy legye dong
e legeslegdélcegebb,
kanoknak ékszere,
ó, a pokoli Don!
– Nem is tudtam, hogy ilyen költői lélek vagy – hüledezett Mefisztó.
– Sok mindent nem tudsz rólam, de nem is fogod megismerni lelkemnek lényegét. Csomagolok s már itt sem vagyok. Látni sem akarlak többé. A Kakabogár kölködet itt hagyom neked, mert sajnos nem az én szépségemet és jó természetemet örökölte, hanem a te fertelmes lényedet. Viszont az egész vagyonodat magammal viszem, úgyis lopsz magadnak újat.
– Nem vinnéd inkább a kölköt? – próbálkozott Mefisztó.
– Kuss, papsajt! Takarodj a szemem elől! Nem akarlak látni többé!
Tizenhárom perc múlva tizenhárom küldönc szaladt szét az alvilág minden irányába, szétkürtölni: Mefisztónál, a miniszterelnöki palotában ma este fergeteges bál lesz, hivatalos rá minden léhűtő, minden zabot hegyező, jeget aszaló naplopó, csaló és talpnyaló széles e Pokolban.
melyben meglátogatjuk a Pandemoniumot, megtudjuk mi vár egy világhódítóra, és Lucifer tanúságát adja feddhetetlen igazságosságának
Lucifer palotája, a Pandemonium az Univerzum legcsodásabb épülete volt. Egy kunkori malacfarok tartotta, a malacfarkat egy kecskeláb, a kecskelábat pedig egy lúdtalp. Hatszázhatvanhat tornya volt, minden toronyban hét emelet és minden emeleten tizenhárom szoba, lévén ezek a Fejedelem szerencsés számai.
A trónterem oly pazar és lenyűgöző volt, hogy aki először lépett be, sokáig meg sem tudott szólalni. Sárkánykígyók és démonok szobrai, a Fejedelem győzelmeit ábrázoló domborművek kápráztatták el a vendéget. Egyik fala aranyból, másik fala tűzből, a harmadik jégből, a negyedik levegőből, a mennyezete pedig semmiből volt. Legszebbnek mégis a gyémántberakásos padló tűnt, melyet csobogó vércsermelyek szeltek keresztül-kasul, fölöttük emberi koponyákból épült hidakkal. Rubinból volt a trón, s az átlátszó drágakőben forró láva és jeges gonoszság lüktetett.
A trónterem bejáratánál a százfejű Kerberosz őrködött. Nem is volt szüksége Lucifernek egyéb testőrre, a szörnyű ebbel még egy arkangyalcsorda sem mert volna szembeszállni, nem beszélve arról, hogy a Fejedelem amúgy sem szorult védelemre, lévén a legerősebb, legravaszabb és a legkegyetlenebb lény az egész Univerzumban.
Lucifer éppen kedvenc foglalatosságát űzte: elkárhozottakat kínozott.
Belzebúb és Búbocska meghajoltak az uralkodó előtt.
– Hagyjátok abba! – dörögte a Nagyúr. – Hányszor mondjam meg, hogy utálom, ha hajlonganak előttem. A hajlongást hagyjátok az angyalokra. Én bőven megelégszem, ha rettegnek tőlem.
– Rettegett Úr – kezdte Belzebúb –, szörnyű bajok okán volnánk itt…
Lucifer meglobogtatta hatalmas, fekete szárnyait.
– Hahaha, tudtam, hogy jőni fogsz, Belzebúb. Nyavalygásod rögvest meghallgatom, de elébb hadd mutassam be földi szerzeményeimet. Hahaha, kölök – tornyosult Búbocska fölé –, rég nem láttalak. Megnőttél. Eljöhetnél időnként Lucifer bátyádhoz, elkárhozottakkal játszadozni.
A trónterem sarkába tessékelte vendégeit, majd büszkén mutogatta szórakozásának játékszereit.
– Ez az emberizink itt: Borgia. Bíboros volt a gazember s a legnagyobb méregkeverő a Földön. Igaz, te hernyó?
– Nem egészen igaz, uram. Nemes célért cselekedtem – nyögte Borgia és keservesen jajgatni kezdett. Nem csoda, hisz elég kényelmetlen helyzetben volt: fejjel lefelé lógott, keze-lába kifeszítve. A teste vágásokkal tele, egy ördögöcske időnként izzó mérget csepegtetett a sebekre.
– Vagy úgy. Nemes célért? Én elhiszem neked… Sőt, azt is tudom, hogy ezért a nemes célért hajlandó vagy szenvedni is, te derék vértanú – gúnyolódott a Fejedelem, majd intett a szolgának. A pokolfajzat újabb méregből csepegtetett az egyik sebre. Borgia úgy fölüvöltött, hogy még a hatalmas trónterem is beleremegett.
– Jó kis méreg, mi? – vigyorgott Lucifer. – Ej, ha tudtad volna a receptjét…
Arrébb, egy izzó szénnel meghintett heverőn kövér, turbános ember fetrengett. Hogy le ne essen, a turbán patkószögekkel volt a fejére rögzítve.
– Ő Részeges Szelim. Török szultán volt. Semmi egyebet nem szeretett, mint enni, inni meg fehérnépekkel hancúrozni. Egész életét a háremében töltötte. Háromszázharminchárom felesége volt. Szolga! Vendégeljük meg az efendit!
Egy pokolfajzat lefödött tálat rakott Szelim elé.
– Zabálj! – parancsolta Lucifer.
Részeges Szelim megemelte a fedőt és fölvisított. A tálban százlábúak és nagy, bundás pókok hemzsegtek.
– Kegyelmezz, uram! – könyörgött az elkárhozott.
– Azt mondtam, zabálj, különben még rosszabb következik!
Szelim sírva enni kezdte az ocsmányságokat.
– Hozzátok a bort! – rendelkezett a Nagyúr.
A szolga kajánul helyezte Részeges Szelim elé a hatalmas boroskancsót. A lőrében ebihalak és félelmetes medúzák úszkáltak.
– Ezt az aszút a saját borospincémben zamatosították… – kedveskedett Lucifer, majd vigyorogva súgta Belzebúbéknak: – Ez még mind semmi. Egy darabig még etetem és itatom, aztán bezárom egy nagy terembe, hahaha… A háromszázharminchárom anyósával együtt!
– Hű, ez igen! – lelkesedett Búbocska.
– Ugye? – büszkélkedett Lucifer és kegyesen megsimogatta Búbocska búbját. – No de ezt nézzétek meg! Ez az igazi. Ez a világot akarta meghódítani.
A világhódító egy kisszéken ült. A fülébe tölcsért dugtak, s egy flaskából egy pokolfajzat valami folyadékot csöpögtetett a tölcsérbe.
– Álmokat töltünk a fejébe. Most épp azt álmodja, hogy félmillió bakával indul egy országot elfoglalni. A seregével szemben egy töpörödött anyóka áll és egy mogyorófavesszővel egyenként agyoncsapja a katonáit. Nos, Napóleon – rúgott bele Lucifer a kárhozottba –, hogy ízlik a hódítás?
A nagy hódító fölébredt és dacosan félrefordította a fejét.
– Hahaha, hát nem gyönyörűség? – kérdezte a Nagyúr az álmélkodó vendégektől.
– Csodás és végtelen a te kegyetlenséged, Lucifer – bókolt Belzebúb. – Hanem a mi kétségbeesésünk még végtelenebb…
– Mefisztofélia, mi? Hallottam – röhögött a Nagyúr. – Drága Belzikém, hát miért búsulsz? Végre kaptál egy úri családból származó feleséget magadnak… És ezt biztosan nem szökteti meg senki – tette hozzá pisolyogva.
– Jaj, drága Nagyúr, ne űzz csúfot belőlem! Tudod, hogy hű szolgád voltam és vagyok, azt is, hogy csak te oldozhatod föl ezt az átkot – könyörgött Belzebúb.
– Én? Méghogy én? Hát én kártyáztam, te kelekótya?
– Nem – horgasztotta le Belzebúb a fejét.
– Na azért. Edd meg, amit főztél magadnak! Hahaha!…
Belzebúb ismerte Lucifert. Tudta, hogy a helyzet menthetetlen. Úgyhogy többet nem is szólt. Nem úgy Búbocska:
– De Lucifer bácsi! Az igaz, hogy a papa kártyázott, s az illendőség szerint viselnie kell a következményeket. De én mit vétettem, hogy ilyen anyám legyen?
– Ez már nyomósabb érv – jött a válasz. – Te biztos ártatlan vagy. Tudod mit? Döntsön a bizonyítvány!
– A bizonyítvány? – esett kétségbe Búbocska.
– Igen. Hát nem ma volt a bizonyítványosztás? Egy ilyen derék ördögfióka bizonyára színjeles – mondta komoly pofával Lucifer. – Vagy mégsem? – és szúrós, mindenen átlátó szemét a Búbocskáéba mélyesztette.
– Hát… ozsonnázásból nagyon jeles… – hebegte Búbocska, de a Nagyúr tekintetétől ő is lehorgasztotta a fejét.
– Bizony, nincs mit tenni – hangzott a végítélet. – Rossz bizonyítványért rossz anya dukál.
Búbocska szeretett volna elsüllyedni, láthatatlanná válni, megsemmisülni. Nem mert többé Luciferre nézni.
Az apjára mégannyira sem.
Midőn lógó orral a Belzebúb-lak elé érkeztek, épp befordult a sarkon Mefisztofélia gyaloghintója. A nagyasszony ruháit, ékszereit és piperecikkeit hat tucat szolga cipelte.
Belzebúb uram ijedtében akkora légyfelhőt bocsátott ki a bűvös pipáján, hogy két percig semmit sem lehetett látni. Mire a felhő szétoszlott, a vigyorgó Mefisztofélia már ott is állt előtte.
Menyasszonyként sem volt ilyen gyönyörű… A haját válogatott csúszómászók ékesítették. A füléből és az orrából kilógó szőröcskékre jánosbogarakat csatolt. Pörge kis bajsza, tapírganajból sajtolt kenőccsel kunkorított pofaszakálla különlegesen kihangsúlyozta vonásainak érzékiségét. Medúzákból összevarrt, sejtelmesen áttetsző ruhája, puha görénybőrből szabott retikülje is bizonyította: Mefisztofélia ismeri a női kellem minden csínját-bínját.
– Kedvesem! Megjöttem! – rebegte a pokoli szépség.
– Isten hozott! – hörögte a Legyek Ura.
Megjegyzendő, hogy ez a kifejezés a Pokolban a legnagyobb gorombaságok közé tartozik. Szerencsére az izgatottságtól és szerelemtől remegő hárpia nem vette észre.
– Belzikém! Drágám! Nem is tudod, mily borzalmasan, mily iszonyatosan gyönyörű számomra ez a nap. Most, itt, szerelmünk leendő fészkének kapujában vallom be neked: már hajadonként is téged szerettelek. Téged, te mogorva, bumfordi kan, te minden pokolbéli hímek legdélcegebbike. Ölelj hát széles, szőrös mellkasodra!
Belzebúb összeszorította a fogait és magához ölelte a rémet. Keserves arcától még Lucifer nem létező szíve is megpuhult volna. Súlyos gondolatok keringtek a fejében, egyebek között a halandóság elnyeréséről és utána a leggyorsabb halálról. Még arra is gondolt, hogy politikai menedékjogot kér a Mennyországban… Inkább beáll a zsoltárt zengedező karba és legyek helyett rózsaszín pillangókat ereget a pipáján.
– És Búbocska? – bontakozott ki a hárpia a Belzebúb számára végtelennek tűnő ölelésből. – Hol van a mi fiúnk, a kicsi, aranyos Búbocska?
– Búbocska? Hát valahol itt ni, mellettem, mögöttem…
Búbocska azonban nem volt ott. Szolgák szaladtak szét a palotában, a kertben, hívogatták, mindenhová bekukkantottak. De mind Búbocska, mind Kergerossz nyomtalanul eltűntek.
melyben Lucifernek egyszerűen nyoma vész, Morhesz hipermagiszter kétértelmű választ ad, Mefisztó álmodozni kezd, és megtudjuk, milyen egy bitorló trón
Párméniusz doktornak már csak egyetlenegy dolog volt gyanús: Búbocska megjelenése óta Mefisztó látogatásai és szánalmasabbnál szánalmasabb könyvkicsalási kísérletei elmaradtak.
„Vajon azért, mert a Búbocskás terv a holtbiztos?” – töprengett Párméniusz.
Mefisztónak azonban alapos mentsége volt a távolmaradásra.
Lucifer eltűnt.
Úgy eltűnt, mint a higanygőz. Egy szót nem szólt senkinek, egy levélkét nem hagyott, hogy ide mentem, oda mentem, ekkor s ekkor jövök, pá, Lucifer.
Mefisztó kétségbeesett. Újabb setét viccet gyanított. Ki tudja, mit tervelt ki ez a szeszélyes őrült? Ki tudja, kin csattan majd a tréfa ostora. Legvalószínűbb, hogy rajta, mert neki van vaj a fején.
Roppant vigyázott tehát, hogy a Pokol minden dolga rendben legyen, nehogy egy apró hibácskát is találjon a Nagyúr, ha váratlanul betoppan.
Ugyanakkor igyekezett elhessegetni azon reményét, hogy a Fejedelem többet nem jön vissza és akkor mi sem természetesebb, minthogy övé legyen a hatalom. Lucifernek se felesége, se kölke nincs. Ki mást illetne hát a trón?
Az idő telt, Lucifer pedig nem jelentkezett. Mefisztó nem bírta már tovább. Elment a könyvtárba és kiabálni kezdte Morhesz hipermagiszter nevét. Kisvártatva hangot hallott:
– Hallgatlak, Mefisztó.
– Hipermagiszter, ó bölcsek bölcse, nem tudod, hol van dicső urunk, Lucifer?
– Nem – válaszolta a hipermagiszter a tőle megszokott bölcs tömörséggel.
A válaszon Mefisztó hosszasan tépelődött. Mit takarhat ez a „nem”? Persze jelentheti azt, hogy a hipermagiszter egyszerűen nem tudja. De figyelembe véve, hogy Morhesz mindent tud, ami a világon van, egyebet is sugallhat. Hogy is szokta mondogatni Lucifer? Amiről Morhesz hipermagiszter nem tud, az egyszerűen nincs is.
Lehetséges, hogy a bölcs azért nem tudja, hol van Lucifer, mert nincs sehol. Vagyis Lucifer már nincs is. Sosem lehet tudni az ilyen alakoknál, akik olyan kétes valamikből lesznek, mint a Semmi vagy a Valami. Aki csak úgy megjelenik, minden magyarázat nélkül, az bizonyára ugyanúgy el is tűnhet.
Mefisztó ezt olyan szép gondolatnak találta, hogy álmodozni kezdett.
Elsősorban is ő lesz a fejedelem. Ehhez semmi kétség nem fér. Ki más lehetne? Nehogy már Belzebúb!
Alapos rendet fog csinálni.
Kinevezi a fiát miniszterelnöknek.
Száműzi Belzebúbot, mert túl erős és túl okos. Veszélyeztetné a trónt. Mefisztoféliát is száműzi vele együtt, ott se szabaduljon tőle a szerencsétlen.
Majd visszahozza Durumót. Még nem járhat olyan nagyon messze. Megteszi belügyminiszternek, Belzebúb helyett. Visszahozza Karambót is, ő jó lesz az apja posztjára: kiváló hazugságügy-minisztert lehet faragni belőle.
Micsoda udvari élet lesz! Bál bált fog követni. Ez az unalmas Lucifer egy évben csak egyszer tart bált, mikor hazaér az anyák napi látogatásról.
Aztán hadsereget gyűjt, alaposan fölkészül, zseniális haditervet eszel ki, és kifüstöli a Mennyből a Jóistenkét. Őt is száműzi. A Földre. Nem. Nem oda. Keres egy nagy fekete lyukat a világűrben, és abba hajítja, az összes unalmas angyalkával együtt. Egyáltalán, mindenkit, akit száműz, abba a lyukba dug. Üljenek ott a sötétben, a nagy nehéz semmiben.
Ő lesz a világ abszolút ura.
Minden ember az övé lesz.
Akkor pedig kezdetét veszi a kínzás. Mi az, hogy eddig csak a bűnösöket kínozták? Ezután, ha bűnös, ha ártatlan, mindenkit meg kell kínozni. Életében is, halála után is. Még az állatokat is megkínozza. Természetesen az ennivaló finomságokat leszámítva. Bár azokat is meg lehet kínozni, mielőtt megenné őket…
Ábrándoktól szédülten indult a fejedelmi palota felé. A trónteremben néhány pokolfajzat lézengett tanácstalanul.
– Takarodjatok! – ordította Mefisztó.
Mikor magára maradt, megállt a trón előtt és hosszasan nézte a rubin mögött lüktető lávát és jéghideg gonoszságot.
– Üljek bele? Ne üljek bele? Nem! Félek. Vissza fog jönni… Azért egy kicsit ráülök. Hadd lám, milyen érzés rajta ülni… Nem! Mégsem merek… – vívódott.
De nem bírt ellenállni a kísértésnek. Föllépett a lépcsőkön és beleszédült a trónba.
Bőrén egyszerre érezte a tűz forróságát és a jég hidegségét. Fölséges érzés volt. Mefisztó megtelt erővel. Úgy érezte, a csermelyekben gyorsabban csobog a vér, az aranyfal fölizzik, a levegőfal kavarog, a tűzfal pattog, a jégfal cseng-bong, a gyémántpadló milliárd kicsi Mefisztót tükröz vissza, a semmiből lévő mennyezet pedig nem csinál semmit.
– Ez a hatalom! – kiáltott föl Mefisztó, és a terem hosszasan visszhangozta szavát.
Aztán észbekapott. Jobb lesz innen eltakarodni és várni, amíg megtud valami bizonyosat. Követet küld a Mennybe, puhatolózzon, nem tudnak-e ott többet. Kémeket szalaszt a Földre, hisz ha véletlenül ott van a Főgonosz, akkor biztos hagy valami nyomot maga után.
Felállt.
Azaz megpróbált fölállni, de ez sehogy sem sikerült.
A trón bűvös erővel tartotta fogva. A trónbitorlót a trón bitorolta!
Azt a rémületet, melyet Mefisztó ekkor érzett, egyszerűen nem lehet leírni…
Hetek teltek el, de Lucifer továbbra sem jelentkezett. Mefisztót sem kereste senki, ott kuksolt a trónon, az üres trónteremben, étlen, szomjan. Nagyon lefogyott, csak úgy lötyögött rajta a bunda. Pontosabban ő lötyögött a bundájában, mert a bunda oda volt tapadva a trónhoz.
Ekkor mentő ötlete támadt. Már amennyire mentő ötlet…
– Kerberosz! Kerberosz! – kiáltotta.
Rekedtre ordította magát, míg végül kinyílt a trónterem ajtaja és Kerberosz bedugta öt fejét a száz közül.
– Kerberosz, könyörgöm, küldj egy szolgát!
Az öt fej visszavonult. Nemsokára megjelent egy pokolfajzat.
– Hallod-é, te szolga! Hozz egy kést!
A szolga térült-fordult és egy éles késsel tért vissza.
– Most pedig hámozz ki engem a bőrömből!
– De uram! Nem tehetek ilyet!
– Ne mondjam még egyszer!
Mit tehetett az ördög, fölvágta Mefisztó bundáját. Ügyesen körbeszelte a nyakán is és kihámozta bőréből a miniszterelnököt.
Mondanunk sem kell, a procedúrát éktelen ordítás festette alá.
A bunda nélkül maradt Mefisztó lelépett a trónról.
– Jaj, uram, szörnyen nézel ki! – borzongott a nyúzómester.
– Hadd el, visszanő. Fő, hogy le tudtam onnan jönni. Bár mindegy. A bőröm ott marad, s ha Lucifer visszajön, tudni fogja, hogy beleültem a trónjába. Úgyhogy én indulok is önkéntes száműzetésbe, legyek minél távolabb, mire megérkezik.
– Uram! Megpróbálom késsel levakarni – javasolta a szolga.
– Ha sikerül, óriási jutalmat kapsz – ígérte Mefisztó.
A szolga visszalépett a trónhoz, megfogta a bunda egy lelógó darabját és… és a bunda megmozdult.
– Nincs már odatapadva, uram! – kiáltott föl.
– Akkor ide vele! – ujjongott Mefisztó.
A szolga átnyújtotta a bundát.
– Teszed vissza rögtön! – szólalt meg Mefisztó háta mögött egy parancsoló hang…
Mefisztó meg sem fordult, hanem visszatette a bundát a trónra.
– Nem úgy. A prémes felével kifelé!
Mefisztó engedelmeskedett.
– Most pedig állj félre onnan!
Lucifer helyet foglalt a prémmel kibélelt trónuson. Izgett-mozgott, kényelmesen elhelyezkedett, majd rágyújtott egy hatalmas szivarra és szemét Mefisztóra szögezte.
Ezekben a pillanatokban a megnyúzott, porig alázott főördög az egész Univerzum legszerencsétlenebb lénye, legszánalmasabb látványa volt.
– Nagyúr, nem is kell mondanod semmit. Máris indulok, önkéntes száműzetésbe, a világ végén is túlra, gyalog, és soha vissza nem jövök.
– De Mefikém, drága! – vigyorodott el a Leggonoszabb. – Tudtommal téged csak én száműzhetlek. Saját magadat nem áll hatalmadban száműzni.
– Akkor te mondd meg, hogy hová száműzöl! – hebegte Mefisztó.
– Sehová, Mefikém.
– Ez lehetetlen. Tréfálsz velem. Vétkeztem…
– Dehogy tréfálok. Sőt, még én tartozom neked köszönettel.
– Tessék? – Mefisztó nem akart hinni a fülének.
– Hát persze. Pont olyan, mint amilyennek elképzeltem.
– Mi olyan?
– Hahaha, hát a bundád, Mefikém. Tudod, arra gondoltam, hogy kibélelem a trónust. Mind gondolkoztam, milyen egyedi bunda lenne méltó egy ilyen székhez. Állatbunda ugye nem, mert olyan bárkinek lehet. Akkor arra gondoltam, hogy legyen ördögbunda. A leggyönyörűbb ördögbunda a világon. Erről lebeszéltem magamat, lévén az a sajátom. Maradt a második legszebb. Ez pedig a tiéd. Illetve volt. Nem akartam kegyetlen lenni hozzád, hiszen tudod, hogy szerfölött kedvellek, így nem kértem el a bundádat, melyet biztos ideadtál volna, amilyen gyáva, talpnyaló féreg vagy, meg sem nyúzattalak, ne mondd, hogy visszaélek a hatalmammal, hanem kiterveltem, miként adod ide önként. Kivettem magamnak egy kis bejelentés nélküli vakációt, üstököst béreltem és kiruccantam csillagokat robbantgatni. Meg kell jegyeznem, pompás szórakozás, egyszer majd elviszlek téged is. Bíztam aljasságodban, hogy előbb-utóbb csak elönt a trónbitorlási vágy és kipróbálod a felséges ülőkét. A többi már csak egy kis varázslat és lélekismeret kérdése volt…
Első szarvazat
melyben megismerkedünk Belzebúb urammal és egyéb ördögfajzatokkal, Mefisztó föltalálja a kártyát, és megtudjuk, ki lett az első áldozata eme új szenvedélynek
Második szarvazat
melyben fölfüggesztjük a cselekményt egy kis pokológia kedvéért, és megtudhatunk egyet s mást Lucifer birodalmáról
Harmadik szarvazat
melyben megismerjük Búbocskát, bepillanthatunk egy apaszív-melengető bizonyítványba és az ördögfiók megtudja: az élet nem csak ezért szomorú
Negyedik szarvazat
melyben Mefisztó ismét sikkaszt, majd fájdalomtól megtört szívvel tudatja Mefisztoféliával a családi életükben bekövetkezett gyökeres változásokat
Ötödik szarvazat
melyben meglátogatjuk a Pandemoniumot, megtudjuk mi vár egy világhódítóra, és Lucifer tanúságát adja feddhetetlen igazságosságának
Hatodik szarvazat
melyben kiderül, hogy tényleg zöld a fű és kék az ég, és nem fordítva, és az is, hogy Kergerossz tud beszélni; Búbocska kifú egy darazsat, majd megismerkedik élete első emberével, akitől szinte kap egy nadrágot
Hetedik szarvazat
melyben furcsa jelenet zajlik le a mennyei trónteremben, megismerkedünk a Pillangók Urával, megtudjuk mi a fő eledel arrafelé, s míg Belzebúb vívódik, Mefisztofélia álmában is a pokoli Don széles mellkasára vágyik
Nyolcadik szarvazat
melyben megszólal a fa, mely alatt Búbocska töpreng, hősünk elindul megkeresni Kombiné anyót, és találkozik Haspókkal meg Marabukkal, mely találkozás révén unikornissá vedlik
Kilencedik szarvazat
melyben Párméniusz doktor puszit követel Margaritától, Mefilió szakmai gyakorlatra jelentkezik, és megtudjuk, hogy az aranyat nem földből készítik
Tizedik szarvazat
melyben szó esik a halhatatlanság el?nyeir?l, végignézhetünk egy paráználkodást, és megtudjuk, miből épült a jóságos Kombiné anyó háza
Tizenegyedik szarvazat
melyben Párméniusz doktor fokozott biztonsági intézkedéseket tesz, Mefiliónak befelé nő a szarva, Góbiás mester pánikot kelt, Mefisztó pedig fölöttébb látványosan köszönt be az elszemtelenedett alkimistához
Tizenkettedik szarvazat
melyben Juliska hisztizik, majd elájul, kiderül, hogy Kombiné anyóval nem lehet kiszúrni, Búbocska pompás ebédet kap, Kergerossz pedig pokoli ebhez méltó nemes feladatot
Tizenharmadik szarvazat
melyben Karambó rútul rászed három duhaj pingvint, majd befejezi a szakmai gyakorlatát, Lucifer pedig megcsillogtatja kegyetlenül fergeteges humorát
Tizennegyedik szarvazat
melyben Búbocska megtudja, miként csábították el Belzebúbot, Kombinéni ármányos portékát visz a vásárra, a nadrágos legény pedig háztűznézőbe indul
Tizenötödik szarvazat
melyben az Ördögök Öreganyjának halálhírét hozzák, Morhesz hipermagiszter elmés választ ad, Mefisztó halotti szertartásmesterré vedlik, és majdnem megtudjuk, ki volt Lucifer apja
Tizenhatodik szarvazat
melyben Pöfike ideiglenesen megmenti egy gólyamadár életét, majd a mennybéli mindennapok szépségéről locsog Búbocskának, aki aznap angyalfiát visz Kombinéninek
Tizenhetedik szarvazat
melyben Lucifer rágyújt és egy fél év haladékot ad Mefisztónak, Párméniusz harapós kedvében van, olyannyira, hogy még egy elefánt sem kell neki, a csirkepaprikásnak pedig kénkőíze támad
Tizennyolcadik szarvazat
melyben Búbocska famulusnak ajánlkozik Párméniusz doktorhoz, a vén kakas megtojik, a varangy kotlani kezd és a mágusinas régi ismerősökre bukkan
Tizenkilencedik szarvazat
melyben Lucifernek egyszer?en nyoma vész, Morhesz hipermagiszter kétértelm? választ ad, Mefisztó álmodozni kezd, és megtudjuk, milyen egy bitorló trón
Huszadik szarvazat
melyben Párméniusz töpreng, meg ilyesféléket csinál, Búbocska és Kergerossz pedig oly különös vadászzsákmányra tesznek szert, mely megdönti Góbiás professzor állítását
Huszonegyedik szarvazat
melyben Mefisztó bundája kinő, Búbocska lebeszéli a Poklokra készülődő Párméniuszt, Kombiné anyó szájában összefut a nyál, és kiderül, hogy Bugyboréliát miért nem csapják agyon egy lapáttal
Utolsó szarvazat
melyben a Belzebúb-portán a meglepetések napja van, Lucifer pedig ítélkezik és jutalmat oszt, majd röhögve befejezi a regényt
Patajegyzetek
melyben bemutattatnak bizonyos személyek és megmagyaráztatnak a kevésbé ismert fogalmak
